Sajnos, sokakban még mindig csontig hatolt a fájdalom, amikor Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter a hét végén ünnepi beszédében Kádár Jánost gyilkosnak, kollaboránsnak és hazaárulónak titulálta.

Tény, hogy a Kádár-rendszer iránt máig tetten érhető a nosztalgia, ami annak tudható be, hogy a rezsim második korszakában tényleg megengedőbb lett a hatalom. Sok csodálója ma sem képes elfogadni, hogy szó sem volt itt „reformer, haladó” baloldalról, hatékony gazdasági és nagypolitikai döntésekről, sokkal inkább a hitelekből fenntartott fogyasztásra – háromhatvanas kenyér, hétvégi telek és Trabant – helyeződött a hangsúly. Ez a „fogyasztási kultúra” omlott össze a rendszerváltoztatás után.

Kádár és vele együtt a róla neveztetett rendszer sokak körében a rendszerváltoztatás nagy ívű álmainak szertefoszlása után lett ismét népszerű. Az MSZP 1994-ben nem a programja miatt alakíthatott kormányt, hanem azért, mert a korábbi rezsim képviselőit látták benne a választók.

Évtizedeken keresztül hallhattunk arról, hogy Kádár a legvidámabb barakkot hozta létre Kelet-Európában, és mi, magyarok egy kvázi, szocialista mintaországban élhettünk. „Mintaország” egyféleképpen voltunk: a társadalom túlnyomó része passzivitásba süllyedt, és pont az 1956-os események utáni megtorlások miatt is depolitizálttá vált. Erre épült a kádárizmust éltető és átható cinkosság, az egymásra kacsintgató magyar társadalom, és végső soron ekkor jött létre a következmények nélküli ország képe.

Addig jó, amíg Kádár él! – az idősebb generációk valószínűleg emlékeznek még erre a „szlogenre” is, miután „népi vezetőnket” még életében úgy definiálták, hogy reálpolitikus, aki a nép jólétét tartotta szem előtt. Holott alattomos, gyáva áruló, embereket megnyomorító tömeggyilkos volt.

Ha sokan még ma sem tudnak vele, a történelmi hagyatékával mit kezdeni, álljon itt egy kis történelmi, gazdasági, kulturális összegzés. Tény, hogy az ötvenhatos forradalom leverése után a szovjet pártvezetés nem ragaszkodott Nagy Imréék kivégzéséhez, Kádár volt az, aki ezt végig akarta vinni. A megtorlásokat, a leszámolásokat még visszataszítóbbá teszi, hogy 1956. október 30. és november 4. között a Nagy Imre-kormány államminisztere volt.

A Kádár-rendszer feltétlen éltetői még ma is gyakran hivatkoznak arra, hogy gazdaságilag és az életszínvonal szempontjából Magyarország volt a legjobb a kelet-európai fertályban. Ezzel szemben nemhogy használt volna az országnak, hanem fél évszázadra parkolópályára tett bennünket. Amire ma nosztalgiával tekintenek, az a teljesítmény nélküli, (nemzetközi) hitelből finanszírozott relatív jólét volt. Kádár alatt az államadósság a korábbi szint harmincötszörösére nőtt, agrár- és feldolgozóipari európai államból pedig a „vas és acél országa” lettünk. A magyar gazdaság „felnemzárkózásának” nem pusztán a versenyképtelen infrastruktúra az oka, hanem az is, hogy a generációk is versenyképtelenné váltak a szocializmusban. A tévhittel szemben, a Kádár-rendszer nem volt annyira hatékony még a szocialista országok között sem, mint amennyire hirdette magát, és a reformok sem hoztak jelentősen nagyobb növekedést. Ragozni sem kell a kultúra, a történelmi örökségünk teljes szétverését, a kereszténység és erkölcsi normáink visszaszorítását, az építészet, a zene az irodalom leépítését.

Kádár félt a múlttól, és félt a jövőtől, a gyávaság és a félelem mozgatta. Bizonyítani akarta hűségét Moszkvának, ezért öletett meg annyi embert 1957–58-ban. Éppen ezért könnyű megítélni Kádár János teljes politikai művét: gyilkos, kollaboráns és hazaáruló. Kétségtelen, hogy új „kiegyezést” teremtett Magyarországon 1956 után, méghozzá a kölcsönös félelemre alapozott kiegyezést. Miután bebiztosította a saját vezérségét, már csak arra kellett vigyáznia, hogy mindenki azt mondja csupán, amit lehet, s amit szabad.

Kádár János és vele együtt a Kádár-rendszer mutatta meg azt, hogy nekünk, magyaroknak, még a kommunistából is a legalja jutott.

Szajlai Csaba -]]> www.magyarhirlap.hu]]>