Ilyen rendszerek megtalálhatók a posztszovjet térségben ugyanúgy, mint ahogyan Ázsiában, Latin-Amerikában és foltokban Afrikában, s gyakran úgy emlegetik ezeket, mint félautokráciák, defektes, illiberális vagy populista demokráciák, s a sor Oroszországtól kezdve Kazahsztánon és Indonézián át Chiléig és Bolíviáig tart.

S bár a nyugati közvéleményben időnként már árnyaltabb és tárgyilagosabb vélemények is megjelennek, mégis erősen tartja magát az az álláspont, hogy a hibrid rendszerek rosszak és működésképtelenek, mert nem a nyugati recepteket követik. De vajon tartható-e még ez az álláspont a XXI. században? Úgy gondolom, korántsem.

Abból kell kiindulnunk, hogy mind a kelet-európai (nem közép-európai!), mind a délkelet-ázsiai, mind a latin-amerikai, illetve a közel-keleti, arab térségben kiderült, hogy a nyugati intézmények mint modellek nem képesek úgy működni, mint a modellországokban. Ellenáll ennek a társadalom hozott politikai kultúrája (erős vallásosság, az individualizáció hiánya, klientelizmus, örökölt hierarchiák, átfogó korrupció és etatizmus, a bürokrácia túlterjeszkedése, kasztosodott, hierarchikus társadalom stb.), s az e körülmények között szocializálódott elitek mentalitása.

Észre kell vennünk, hogy ezek a hibrid rendszerek nem tesznek mást, mint a fennálló történelmi, társadalmi és kulturális adottságok közé próbálják beilleszteni, ha tetszik, szervesíteni a demokrácia intézményeit. Másképpen, az adott ország keretein belül működőképessé tesznek egy rendszert, amely valójában egyfajta hibrid rendszerré válik, s ez nyugati szemmel nézve már nem demokrácia, nem megnyugtató és nem is érthető.

Ugyanakkor megítélésem szerint az egész jelenséget más megközelítésből kell szemlélnünk. Úgy vélem, meg kell szabadulnunk attól a kiindulóponttól, hogy ha valamelyik ország nem a teljes és minden szempontból kiforrott, szervesen és dinamikusan működő nyugati típusú demokráciát valósítja meg, akkor feltétlenül visszafejlődésnek vagyunk a szemtanúi. Egyfelől látnunk kell: ezek a „hibrid” országok elfogadják, hogy a demokrácia a XX. század végére világnorma lett, s ha ehhez valamelyest nem alkalmazkodnak, akkor a nemzetközi politikai közösség kiveti őket magából, annak minden negatív következményével együtt (lásd Észak-Korea, Kuba, Afganisztán, korábban Irán esetét). Ám az uralkodó elitek adott országukon belüli legitimációjának mégis az az elsődleges alapja, hogy kormányzásuk eredményes, hatékony, működőképes legyen – nem utolsósorban gazdasági értelemben. Annál is inkább, hiszen ha az utóbbi nem teljesül, akkor nekik előbb vagy utóbb távozniuk kell a hatalomból.

Eleinte tehát bevezetik a demokratikus intézményeket, ám amikor szembesülnek a társadalom hozott politikai kultúrájával, a történelmük során létrejött hagyományokkal, a középkorias államformával és gyökerekkel, a vallási szokásokkal és a többi, nem feltétlenül demokratikus magatartást erősítő elemmel, akkor ezekhez alkalmazkodnak a hatékony és eredményes hatalomgyakorlás érdekében. Mindez pedig létrehozza a hibrid rendszereket, amelyek valójában egyfajta „alkalmazott” demokráciák, s hogy ez az „alkalmazás” meddig és milyen szintig érvényesül, és hol szorul vissza, az már az adott ország, régió, térség civilizációs hagyományaival áll leginkább összefüggésben.

Helytelen kiindulópont, ha csak azt mérlegeljük, hogy egy hibrid rendszer, vagy az én fogalmammal: alkalmazott demokrácia vajon mikor indul el végre már a „teljes” demokrácia felé; hogy megfeleljen például a Freedom House vagy az Egyesült Államok – persze álságosan szigorú – elvárásainak. Tudomásul kell vennünk, hogy a világ régióinak meghatározott kulturális és történeti feltételei között egy hibrid rendszer is lehet eredményes, sőt, stabilizálódhat is, mert adekvátnak és legitimnek bizonyul az adott ország lakói számára.

Ebben az összefüggésben a demokráciának mint valamiféle fenyegető mózesi kőtáblának a felmutatása nem sokat ér, sőt; ez a túlzottan is idealisztikus – és gyakran gőgös – mentalitás vezette el a Nyugatot olyan megalapozatlan és indokolatlan beavatkozásokhoz, mint az Egyesült Államok vagy a NATO egyes „felszabadító” akciói – lásd korábban Vietnam, majd Afganisztán, Irak, Szíria, Líbia. A következményt ismerjük: demokrácia helyett egy velejéig vallásos, a saríára épülő, fundamentalista, terrorista Iszlám Állam létrejötte. Valljuk be: nem túl fényes eredmény, ámde legalább siralmas és veszélyes is.

A világlátásunkban kell paradigmatikus fordulatot tennünk. Több megértést kell tanúsítanunk az egyes régiók és országok, kultúrák és civilizációk útkereséseivel kapcsolatban; igazából annak kell örülni és azért lehet optimistának maradni, ha a különféle, sajátos civilizációs mintákat hordozó térségek országainak jelentős részében a demokrácia mint elvárás és világnorma jelenik meg. A demokrácia alkalmazása, az alkalmazott demokrácia korántsem azt jelenti, hogy nyugati mércével is komolyan vehető demokráciák alakultak ki az adott országokban; viszont még mindig lényegesen szerencsésebb és jobb ez az alternatíva, mint a totális diktatúra és önkényuralom, ahol emberek éheznek, embereket ölnek meg és börtönöznek be, mint a volt Szovjetunióban, részben a mai Kínában, a mai Észak-Koreában, Afrika egyes országaiban, illetve az iszlám jogrend szerint működő, fundamentalista államokban.

Több megértésre és szerénységre van szükség a más civilizációk és régiók rendszerépítéseinek megítélésekor, s különösen az nem ildomos, hogy mi, euroatlantiak mondjuk meg a thaiföldieknek vagy Kirgizisztánnak, Szingapúrnak vagy a Fülöp-szigeteknek, Mexikónak vagy Argentínának, Iránnak vagy Törökországnak, s persze Oroszországnak, Indiának és Kínának, hogyan kellene felépíteniük politikai rendszerüket. Ha egy ország stabilan és eredményesen működik egy elnöki rendszerű féldemokráciában vagy félautokráciá­ban, akkor kevés értelme van a demokrácia „további kiteljesedését” várnunk és esetleg követelnünk is. Helyette annak kell érvényesülnie, hogy a demokrácia és az emberi jogok bizonyos formáit és elemeit alkalmazzák ezek az országok, s ezzel is több az esélye annak, hogy uralkodó köreik legalább valamilyen mértékben tiszteletben tartják az emberi lét alapértékeit.

Foglaljuk tehát össze: adott civilizációs, kulturális, történeti és társadalmi körülmények között az is nagy eredmény, ha egy ország politikai elitje elfogadja a demokráciát legalább egyfajta külső világnormának, amihez többé vagy kevésbé alkalmazkodni kell; ha ez megvalósul, máris megnövekszik az esély emberséges és tisztességes társadalmi viszonyok kialakulására. Az egyes nemzetállamok nem mások, mint a világ alapvető társadalmi organizmusai. Létmódjuk önmaguk, illetve kulturális és civilizációs környezetük által meghatározott; ha kívülről beleavatkozunk ezekbe, felbomlik ez az organizmus és kaotikussá válik, megbetegszik. A klasszikus demokrácia a nyugati civilizáció terméke (ehhez tartozik Közép-Európa, Közép-Ázsia már nem), amelyet nem lehet, de valójában nem is érdemes más civilizációkra erőltetni, mert azzal ellenkező hatást váltunk ki. Amit tehetünk, az a demokrácia mint norma, minta felkínálása, s az abban való reménykedés, hogy más civilizációk nemzetállamai is találnak benne inkorporálható, beépíthető elemeket.

Legyünk tehát szerények, s a XXI. század elején ismerjük el: a demokrácia immár nem egy mindenekfelett álló, globális minta, hanem számunkra, európai, keresztény, a nyugati civilizációhoz tartozó emberek számára a legemberibb és legerkölcsösebb lehetőség és módszer az emberek közötti együttélés megszervezésére.

Fricz Tamás - A szerző politológus

]]>www.magyaridok.hu]]>