Ma 2019 december 12. Gabriella napja van. Holnap Luca, Otília napja lesz.
c9573a40d26df8bcb5395eaed6814571.jpg

D.Tóth Kriszta - Élet a szürke zónában

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

„Mama, figyelj, megkérhetlek valamire? Majd ne mondd, hogy tűrjem be a hajamat az úszósapka alá, oké? Nem kell mellettem jönnöd, én megyek a többiekkel. És ha lehet, akkor ne ölelgess. Majd otthon ölelgethetsz.”

Adventi napló 4.

– mint egy egyszerű kilégzés, úgy csusszantak ki a szavak a száján reggel az autóban. Föl sem nézett az újságból, amit olvasgatott közben. Lóbálta a lábát és a rüsztjével ütemesen rugdosta a vezetőülés alját, ahogy szokta. Már épp rá akartam szólni (ahogy szoktam), hogy hagyja abba, mert állatira idegesít, de inkább vettem egy mély levegőt és hallgattam. Még a végén az is kislányosnak ítéltetik, hogy rászólok.

Hétfő reggel volt, és engem dobott ki az anyukalottó. Úszni kísértem az osztályt a tanítónővel. Lola pechjére. Néhány sarokkal később a rugdosás abbamaradt, valószínűleg eszébe jutott magától is, hogy nem szeretem. A reggeli csúcsot figyeltem magam előtt, szentségeltem, hogy már megint bepofátlankodnak elénk a Lipótmezőnél, és közben azt számolgattam, hogy ugyan, mikor lett a lányomból minikamasz...? Én pedig vajon mikor lettem ciki?

Lesből, szinte észrevétlenül történt.

Azt, hogy mint a Z generáció díszpéldánya, a gyerekem valódi digitális bennszülött, már régóta tudtam. Elég volt ránézni bármilyen kütyüvel a kezében. Amíg én, az X generáció legeslegutolsó évében született anyja, mondjuk úgy, fontolva haladtam a mindenféle érintőképernyős felületek kezelésének, valamint az applikáció-alapú életfelfogás elsajátításának önbizalomrengető útján, addig a lányom már ezzel a tudással született. A velem egykorú szülők biztosan ismerik azt a permanens érzést, hogy basszuskulcs, a gyerekem okosabb nálam. Úgy próbálom megőrizni a tekintélyemet előtte, hogy pontosan tudom: esélyem sincs tartani vele a lépést. Még szerencse, hogy papír-alapon meggyőző előnyre tettem szert, amit Lola is kénytelen elismerni.

De, hogy hová tűnt a cuki négy-öt-hatéves fürtös, és ki ez a komoly tekintetű, magabiztos, tarkóján nagylánycopfot viselő csaj, arról fogalmam sem volt aznap reggel.

Ahogy azt a bőnadrágos, színespólós, tornacipős majdnemtinit sem ismertem föl elsőre, aki másnap, hasonszőrű barátnőjével egyetemben, egy könnyed „szevaszmamahavégeztemjövök” kézmozdulattal belibbent a táncterembe, hogy hip-hop órán az MTV Top 20 legjobb dalaira nyomja a koreográfiákat. (Izé... van még olyan, hogy MTV Top 20? Vagy egyáltalán, Music Television?)

És meglehetősen idegennek tűnik az a leányzó is, aki az iskola előtt, amikor reggel ráakasztom a táskát, nem ölel ragaszkodón, nem csókolgat összevissza és ígérteti meg velem, hogy délután négykor, „de tényleg, pontosan négykor, egy perccel sem később” egészen biztosan ott leszek érte. Hanem csak odatartja az orcáját, hogy megpuszilhassam. Én, őt. Mert tudja, hogy nekem az milyen fontos. Aztán délután (csakazértis négykor, pontosan, egy perccel sem később), az osztályterembe lépve valamelyik barátnője megdicséri a frizurámat, mire ő zavarba jön és rángat kifelé: na jól van, menjünk már haza.

Hogy ez még nem a sötét kamaszkor, hanem „csak” a szürke zóna, hazafelé derül ki.

A kocsiban metamorfózis kezdődik. Az egész napos nagylányságba belefáradt Lola fokozatosan vedlik vissza. Centiről centire húzza le magáról a tinibőrt, az autó zárt terét fokozatosan beragyogja a kislányom. Délután hét éves, amikor megnézzük együtt a leckét és gyakorlunk kicsit a matek felmérőre. Tányérnyi, hatéves Lolaszemeket mereszt rám, amikor két kétjegyű számot fejben összeadok, egymás után többször is. A kedvencét főzöm vacsorára, gőzölög a ragu a bolognai spagettin, amikor elé rakom. A tányér fölé hajol, onnan pillant rám, hálásan, ötévesen. Fürdés közben énekelünk. Vagyis... ő énekel, mint egy négyéves, én pedig a kád oldalán verem a ritmust. Az esti mese közben már alig három, úgy suttogja: „Te vagy a legeslegjobb mamám. És tényleg nagyon jó a frizurád...” 

Mielőtt lefekszem, még bemegyek hozzá. Megigazítom a párnáját és megpuszilom. Ha alszik, lehet, bármennyit. Különben is... szerintem nincs több egyévesnél.

Még van remény.

D.Tóth Kriszta - shopline.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Flag gondolja (33) Vetítő (37) Tereb (138) Nagyvilág (1440) Mozaik (42) Jobbegyenes (1651) Mozi világ (440) Történelem (13) Irodalmi kávéház (474) Életmód (1) Rejtőzködő magyarország (171) Mondom a magamét (4148) Belföld (5) Kultúra (4) Egészség (50) Heti lámpás (221) Autómánia (61) Gasztronómia (539) Alámerült atlantiszom (142) Tv fotel (65) Sport (729) Emberi kapcsolatok (36) Szépségápolás (15) Politika (1571) Gazdaság (633)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>