Ma 2019 december 10. Judit napja van. Holnap Árpád napja lesz.
942f7f45483f08a5c0b460018027c9c5.jpg

D. Tóth Kriszta - Totáldetox 2013

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Egy éve kezdődött. Akkor, amikor vettem egy nagy levegőt és lapoztam egyet. Amikor elmúlt az első ijedtség, ott feküdtél előttem meztelenül és én vegyes érzelmekkel bámultalak.

Óvatosan föléd tettem a tenyeremet, kinyújtott ujjakkal, és finoman, alig érezhetően végigsimítottam rajtad, mint a vadonatúj, tiszta papíron. Egy kicsit féltem tőled. De izgattál. Kíváncsi voltam rád. Örültem neked. Szeretlek – mondtam neked –, szép vagy és tiszta. Vajon az maradsz akkor is, ha nekiállok megtölteni téged? Vajon akkor is szeretni foglak, ha a végére érek?

Néztem őt és vártam, hogy belekezdjünk, együtt. Én és az életem.

Ismeritek a pillanatot, amikor még nincs meg, hogy mit kellene tenni, de az már megvan, hogy valamit tenni kell? Valaminek történnie kell, mert ez így nem maradhat. A pillanatot, amikor még nem tudod, de érzed, hogy a változás elkerülhetetlen, és a változtatás egyes-egyedül a te dolgod lesz. Komoly kegyelmi pillanat ez, mert általában egy hosszú külső-belső küzdelem, önsajnálat, tépelődés és önreflexió előzi meg. Abban a bizonyos pillanatban aztán először érzed – nem tapintod még, de valahol legbelül, a zsigereid mélyén már érzed –, hogy megteszed. Igen, egészen biztosan megteszed. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy szerencsés ember vagyok, mert képes vagyok úgy élni az életemet, hogy hallgatok az ösztöneimre. Ma már én is így érzem. Hogy szerencsés vagyok.

Nem tudtam, hogy mi lesz velem a televízió után. Fogalmam sem volt, hogy ki marad belőlem. Hiszen annyira meghatározott a munkám. Túlságosan is... Túl fontossá vált, hogy mit látnak belőlem. Hogy mit gondolnak arról, amit látnak. Hogy miként definiálnak azok alapján a paraméterek alapján, amiket egyáltalán nem éreztem magaménak, de olyan hosszú ideje éltem közöttük, hogy szinte már nem ismertem mást. A levegő, amelyet szívtam, émelyített. És közben odabent különös elegyet képzett bennem a szavakkal, amelyeket nem mondtam ki. A végére úgy éreztem, hogy mindenemet megmérgezi ez a koktél. Nem szerettem a nőt, aki a tükörből nézett vissza, és ez az életem minden egyes percére és minden egyes szereplőjére rányomta a bélyegét. Nem tudtam, hogy mit akarok, de azt igen, hogy ezt nem. Elég volt.

Fogtam azt az üres lapot, és az elmúlt egy évben teljesen átrajzoltam magam. Remegő kézzel álltam neki, de aztán elkezdett alakulni az ábra. Még folyamatban vagyok, de jól haladok. A kontúrok megvannak, a színeket kiválasztottam, jöhet a finommechanika.

Megírtam a szüleim regényét. A könyvet, amelyet egy évtizede főztem magamban, lassú tűzön. Fájdalmas és küzdelmes vajúdás után végül elengedtem a kezét, és ti... szerettétek! Lett egy új szakmám, amelyre gyerekkorom óta vágytam – de sosem mertem hangosan kimondani. Író lettem. Hogy milyen, azt majd az idő eldönti. De írok. Újságcikket, interjút, blogot, publicisztikát. És regényt. Regényeket, remélem.

Elszegődtem a világ egyik leghatékonyabb és leghitelesebb karitatív szervezetéhez, az UNICEF-hez. Befogadott a csapat, és ezzel nem is tudják, hogy mi mindent adtak nekem. Az érzést, hogy tartozom valahová, és egy ennél is nagyobbat: hogy hasznos tagja vagyok a globális társadalomnak. Lett egy új utam, amelyet titkon mindig is reméltem. Az UNICEF család tagjaként a világ legelesettebb kisemberein segítünk. Úgy, ahogy tőlünk telik. Kampányokat szervezünk, mozgósítunk, cégeket győzünk meg az adományozás, a társadalmi szerepvállalás fontosságáról. Megszületett Zinka és Hugó, a mesekönyv, amely egyszerre segíti a magyar és a válságövezetekben élő külföldi gyerekeket. Az első igazi unicefes feladatom.

A kiadómnál otthonra lelt az agyam, az UNICEF-nél otthonra lelt a szívem.

Én pedig közben a valóságban is... hazaértem. Újra anyja lettem a lányomnak, felesége a férjemnek, lánya az apámnak, nővére az öcsémnek, barátnője a barátaimnak. Olyan, amilyet ők mindannyian megérdemelnek.

Kevesebbet szerepelek, de amit láttok, az valóban én vagyok. Az ügyek, amelyeket képviselek, valóban fontosak nekem, a mondatok, amelyeket olvastok tőlem, száz százalékban az én ujjaimon keresztül csorogtak bele a billentyűzetbe. A gondolatok, amiket megosztok veletek, az én agyam szüleményei. Nem tökéletes mind. Nem baj. Hiszen én sem vagyok az.

Kemény munkával telt számomra a tavalyi év. Méregtelenítettem. Lapoztam. Újragondoltam.

És újratöltöttem.

Úgyhogy igazából meg sem kell lepődnöm azon, hogy az év azzal zárult, hogy a repülőtéren elvesztettem a telefonomat, benne minden kontakttal, dokumentummal, fotóval. 2013 minden emlékével.

Néhány napig bosszantott, aztán rájöttem: hát persze, hogy így történt. Nem is lehetett volna másként.

Biztosan így van, elvégre ezt súgják az ösztöneim...

D.Tóth Kriszta - shopline.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Gazdaság (633) Sport (729) Nagyvilág (1440) Mondom a magamét (4141) Egészség (50) Flag gondolja (33) Életmód (1) Történelem (13) Gasztronómia (539) Tereb (138) Heti lámpás (221) Autómánia (61) Tv fotel (65) Szépségápolás (15) Politika (1571) Emberi kapcsolatok (36) Rejtőzködő magyarország (171) Mozi világ (440) Mozaik (42) Belföld (5) Kultúra (4) Vetítő (37) Irodalmi kávéház (474) Jobbegyenes (1648) Alámerült atlantiszom (142)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>