Egyszerűen csak leírok egy tapasztalatot, amelynek emlékét egy másfél évvel ezelőtti kép hívott elő bennem. Nincs is más apropója, csak ez. A fotó.

Niki Lauda, a 70-es évek, sőt, sokak szerint minden idők, legnagyob Forma 1-es autóversenyzője ül mellettem az autómban. Én vezetek, ő sztorizik, és közben esik az eső Budapesten. A repülőtérről tartunk a tévéstúdióba, az akkor még létező beszélgetős műsorom felvételére. A szerkesztőkkel gondoltunk egy bátrat, és Laudát nem a szokásos fehér kanapéra ültettük, hanem a kék Minibe, amit előzőleg jól bekameráztunk. Ott beszélgettünk, azon a nagyjából 10 köbméteren, szorosan egymás mellé zárva a szappantartónyi kiskocsiban. Az interjú szervezésében segédkező menedzserek nem nagyon értették a koncepciót, aggódtak, hogy mit fog szólni a „nagyember”, meg mégiscsak, hogy veszi ki magát, hogy egy autóban készítem az interjút, miközben vezetek... mert persze én vezettem.

Lauda megköszönte és visszautasította a felajánlást, hogy esetleg vezethetne ő is, ha már olyan jól ért hozzá. És ha már neki is Mini volt az első versenyautója. Azóta is szereti egyébként a pici kocsikat, most is a legkisebb Mercedest vezeti. Szóval a menedzserek, perszonálasszisztensek és píárosok meggyőzése után ott ültünk mi ketten ebben az apró autóban és beszélgettünk. Méghozzá igen jót beszélgettünk. Mesélt például a filmről, amit épp akkor forgattak az életéről és a balesetéről, elmondta, mekkora sokkot kapott, amikor meglátta az égett Laudává maszkolt Daniel Brühl-t a forgatáson, mesélt a gyerekeiről, köztük a néhány éves ikrekről, akik után alig győz rohangálni, és akik csak egy évvel idősebbek az unokájánál. Ott ült ez az élő legenda mellettem, nézte a szakadó esőt és lazán, mindenféle manír vagy kivagyiság nélkül sztorizgatott. Amikor átcsusszantam egy sárgán, ami már majdnem piros volt, kuncogni kezdett és azt mondta, ezt pont így csinálta volna ő is.

Nagyon sok és sokféle hírességgel találkoztam az elmúlt években. Itthoniakkal, külföldiekkel. De valahogy minig a legnagyobbak voltak a leginkább emberek. Niki Lauda. Törőcsik Mari. Haumann Péter. Bodrogi Gyula. Garas Dezső. Andy Bell. A Quimby. Bryan Ferry. És a többiek. Volt, aki körül ott ugrabugrált a menedzser, mondogatta, hogy ezt így nem azt viszont úgy igen, amazt pedig csakis amúgy. Hogy nem szereti ezt a profilját meg fordítsuk meg a kanapét, mert onnan szebben világítja meg a fény. Aztán ha végre egyedül maradtam velük végre, akkor... nos, akkor nem történt semmi. Mert nem maradt semmi abból, amit köréjük szőttek-fontak mesterségesen, hanem csak ők, ők maguk maradtak meg az őszinteség. És mindig, mindig megnyíltak. Lauda a szörnyű balesetéről. Törőcsik a „haláláról”. Garas a beteg kisunokáról. Ferry a nőkről, Bell a HIV fertőzéséről, Kisstibi a kábítószerről, Bodorgi az éhezésről, Haumann az öregedésről.

Eddig tart az emlék, amit a fönti fotó idézett föl bennem. Szándékosan nem írok ellenpéldákat – pedig azok is vannak, persze hogy. A nyávogósok, a hangualtemberek, a megjátszósok, a rátartiak, a sprődek, a fennhéjázók meg a többiek. De velük most nem foglalkozom. Inkább örülök annak, hogy vannak igaz, hamisítatlan élő legendáink. Örüljünk, amíg örülhetünk nekik.

D. Tóth Kriszta - shopline.hu