Ma 2020 április 04. Izidor napja van. Holnap Vince napja lesz.
A magyar közéletben megjelent a liberális rasszizmus

A magyar közéletben megjelent a liberális rasszizmus

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
A lenéző, végtelenül gőgös és pökhendi magatartásformáról szobrot lehetne formázni.

A liberalizmusnak a ma ismert, XXI. századi, szélsőségesen eltorzult változatát nevezték már neoliberalizmusnak, ultraliberalizmusnak vagy éppen liberálfasizmusnak is. De akárhogyan is nevezzük, az utóbbi években-évtizedekben kiderült: ez a klasszikus gyökereit teljesen elvesztő és megtagadó liberalizmus rasszistává vált.

A fősodratúnak nevezett globalista és liberális csoportok igyekeznek legyűrni, de még inkább eltaposni a nemzeti szuverenitáshoz, a lokalitáshoz és a hagyományokhoz ragaszkodók táborát. Ez a világszintű küzdelem több fronton – politikában, gazdaságban, médiában, kultúrában, tudományban, környezetvédelemben stb. – zajlik, ám ezek között is kiemelkedő jelentősége van a nyelvpolitikai konfrontációnak.

Jól látszik, hogy a mai liberalizmus – aminek már régen nincs köze a klasszikus liberalizmus, szabadelvűség még nemes célkitűzései­hez – arra törekszik, hogy meghatározza korunk nyelvezetét, alakítsa és formálja a kulcsfontosságú fogalmakat, a fogalmak jelentéseit, ezáltal kialakítsa a világ értelmezésének kereteit is. A liberalizmus uralmat akar gyakorolni a nyelv felett, s a nyelv feletti uralom egyenes úton vezet el a valóságos uralomhoz, hiszen az embereket arra kényszeríti, hogy úgy és olyan fogalmakon keresztül lássák és értelmezzék a világot, amelyet a mai liberalizmus használ.

Nos, ebből kiindulva válik kiemelkedően fontossá, hogy a nemzeti és szuverenista tábor megtörje ezt a nyelvpolitikai uralmat, és saját fogalmakkal élve hozzon létre egy alternatív, paradigmaváltó világértelmezést. Magyarul és egyszerűbben szólva: arra van szükség, hogy ne a globalisták nyelvpolitikai keretei között próbáljunk meg védekezni a szokásos fogalmi vádaskodásokkal (antiliberális, antidemokrata, populista, rasszista, autokrata, kisebbségellenes, fasiszta, náci stb.) szemben, hanem lépjünk ki ezek közül a keretek közül, és önálló értelmezését adjuk a mai, globalista liberalizmusnak. Vagyis fordítsuk meg a szereposztást, és radikálisan utasítsuk el a liberális tábor magának vindikált „jogát” arra, hogy ők ítélkezzenek a nekik nem tetsző nézetekről és értékrendekről.

Ennek első és szerintem legfontosabb módszere az, hogy mi, szuverenisták minősítsük és értékeljük a globalista-liberális szemléletmód meghatározó jellemzőit. Vagyis, másképpen szólva: építsük fel a saját paradigmánkat! A liberális rasszizmusnak kétféle változata van, egyik sem túl szívderítő, de jól jellemzi a valaha szebb napokat látott ideológiai irányzatot.

Az egyik sokban hasonlít a hagyományos faji-etnikai alapú elméletekhez, de mégis sajátos: ez az euroatlanti társadalmakat, azok hagyományait, nemzettudatát, vallását, szokásait fenntartó fehér férfiakkal szembeni előítélet. Másképpen fogalmazva, ez a társadalmi többséggel szembeni rasszizmus.

Amíg a klasszikus liberalizmus még az elnyomott kisebbségekkel – feketék, nők, spanyol ajkúak, szexuá­lis kisebbségek stb. – szembeni előítéletek és elnyomás ellen küzdött, a XXI. századra sikerült a társadalmi többséggel, a hagyományos középosztállyal szembeni, már-már fajelméleti alapon álló rasszizmust kifejleszteni és elterjeszteni.

Kiindulópont a marxista baloldal frusztráltsága, amiért a XX. századra nem sikerült Nyugaton megvalósítani a munkásság nagy forradalmát a tőkésosztállyal, a burzsoáziával szemben, mert a munkásosztály középosztályosodott, és elfogadta a szociális jóléti állam gondoskodását, tehát kiegyezett a kapitalizmussal.

Ebből fakadtak a Lukács György, Antonio Gramsci, illetve a frankfurti iskola nagy terve, amelynek lényege azt volt, hogy ha a gazdasági alapú osztályharc elbukott, akkor a Nyugat alapjait jelentő kulturális, társadalmi hagyományokat és intézményeket kell megszüntetni, amelyek fenntartója viszont a fehér középosztály a maga keresztény értékrendjével és hagyományos családmodelljével. Ha mindezt sikerül felbomlasztani, s a nyelvet is sikerül átalakítani, akkor egy kulturális forradalom által el lehet jutni a liberális paradicsomba.

Ennek első időszakában – a hatvanas évektől az ezredfordulóig – a különféle kisebbségek védelmére került a hangsúly, illetve az egyéni szabadság abszolutizálására, s ennek még volt köze a klasszikus liberális értékekhez.

Azonban a kulturális marxizmus a századforduló után „magasabb osztályba lépett”, a védekezés támadásba ment át, s mára az úgynevezett elnyomó többséggel szembeni egyre agresszívabb fellépés a jellemző az élet legkülönbözőbb területein.

Már nemcsak a politikai és közéleti megnyilvánulásokban, a médiá­ban, hanem immáron a filmiparban, művészeti ágakban, az irodalomban, a reklámokban, a gigacégek fellépéseiben és természetesen a közösségi fórumokon is.

Ennek a frankfurti iskola által elindított forradalomnak az a célja, hogy a klasszikus kapitalista euroatlanti életformát, nemzettudatot, vallást, családmodellt és közösségi életet élő fehér férfiak és nők úgy jelenjenek meg a nyugati közvéleményben, mint akik elnyomják az egyén szabadságát, azt az egyénét, aki mindenáron „más” akar lenni, mint a többség. Mi is akar lenni?

Vallástalan vagy kicsit buddhista, keresztény, muszlim vagy talán egészen az, nem heteroszexuális, hanem a hetvenkét nemi identitás egyikéhez tartozó, nemzeti identitás helyett pedig a globalista világfalu lakója kíván lenni.

Márpedig ha a fehér férfiak elnyomók, akkor ezt az elnyomást meg kell szüntetni, jöhet a lázadás és a forradalom. Niedermüller Péter hírhedt megnyilvánulása a fehér, keresztény és heteroszexuális „rémisztő képződményekről” ebbe a sorba illeszkedik.
Ez a fajta liberális rasszizmus nagyon sunyi módon jár el, mert azt sugallja minden fórumon és az éteren át, hogy valójában az emberek döntő többsége „kisebbség” akar lenni, tehát valójában a kisebbség már a többség. A mai, hagyományos többségnek buknia kell, s a világ szép lesz és szivárványszínű.

A liberális rasszizmus másik változatát kulturális rasszizmusnak nevezném. Ezt nem faji-etnikai előítélet jellemzi, hanem egy mélységes megvetés azokkal szemben, akik nem fogadják el a mai, torzult liberalizmus világszemléletét és életfelfogását. Meg is kapják a bélyeget: ők a nem modernek, nem követik a szent és imádott Nyugatot, ők az elmaradottak, a szegényháziak, a suttyók és a bunkók. A provinciálisok. Az atavisztikusok. A bugrisok. A mucsaiak. A műveletlenek, az ostoba plebs.

Nos, ezt a kulturális rasszizmust elitista rasszizmusnak is nevezném, a magukat kiválasztottnak tartók előítélete ez a többséggel szemben, egyfajta végtelenül gőgös és pökhendi magatartás, amely csípőből lenézi azokat, akik nem tudnak felemelkedni az ő nézeteik magaslatába.

Nálunk az SZDSZ elitjére volt leginkább jellemző ez a fajta magatartás, ők terjesztették el az országban az elitista fennhéjázásnak azt a formáját, amitől kirázta az embert a hideg, ha találkozott vele. Jómagam nemcsak hogy Lenint láttam a mauzóleumban, de találkoztam emberközelben olyan figurákkal, mint Magyar Bálint, Pető Iván, s elmondhatom, hogy róluk és még néhány szabad demokrata társukról tényleg az elitista gőg szobrát lehetne megformázni.

De ebbe a körbe tartozik például Bernard-Henri Lévy francia filozófus, aki a brexittel kapcsolatos népszavazás után azt írta, hogy a tudatlanság győzött a tudás felett, a pitiánerség a nagyság felett, s a brexitre szavazó briteket keresetlen egyszerűséggel bunkóknak, hülyéknek, hőbörgőknek és tudatlanoknak nevezte. Vajda Mihály is írt hasonló kirekesztő sorokat a magyar választókról, s ebbe a sorba helyezendő a párbeszédes Szabó Tímea is, aki lazán azt állította, hogy Orbán és haverjai nem járnak színházba.

A mai nem liberális liberálisok a nemzeti szuverenistákat támadják a rasszizmus vádjával, de ezek ellen nem kell védekezni, mert az reménytelen és értelmetlen. Helyette el kell mondanunk, újra és újra, minden fórumon és minden nyilvánosság előtt, hogy a liberális rasszizmus, amely a társadalomfenntartó középosztály, illetve a hagyományos értékeket őrző tömegek ellen támad, a XXI. század legnagyobb veszedelme.

Fricz Tamás

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Életmód (1) Emberi kapcsolatok (36) Mondom a magamét (4424) Gasztronómia (539) Belföld (5) Autómánia (61) Történelem (14) Rejtőzködő magyarország (171) Alámerült atlantiszom (142) Nagyvilág (1449) Jobbegyenes (1727) Gazdaság (646) Tv fotel (65) Szépségápolás (15) Flag gondolja (33) Mozaik (83) Heti lámpás (239) Egészség (50) Sport (729) Kultúra (5) Tereb (139) Politika (1571) Vetítő (37) Irodalmi kávéház (485) Titkok és talányok (12) Mozi világ (440)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>