A Nyugat ma műanyag eszmékkel, ideológiákkal játszódik – az első világháború óta eltelt száz esztendőnek ez a legrémesebb summázata. Műanyag eszmék, műanyag ideológiák, a szabadság önmagát túlélt torzképe.

Ül a Nyugat a bágyadt napsütésben, mint halállal és elöregedéssel dacoló, nevetséges, kirúzsozott műfogsorú vénasszonyok a kávézó teraszán, és a kihűlő jólétet kavargatva megtagadja önmagát. Megtagadja a hitet, a nemzetet, a nemeket, úgy szólja meg és le a múltat, mintha lenne még jövője, az individualizmusból önsorsrontást, az intellektusból „villalakót” nyáladzott össze. Ki tudja már, mióta, mindent lefelé nivellál, már nem a középszerűséget, hanem a kisszerűséget, a pitiánerséget, a romlottat, a beteget, a természetellenest és a torzat emeli piedesztálra.

Ebből semmi sem fog megmaradni. Ezek műanyag eszmék, a Nyugat még egy kicsit tologatja őket, aztán majd összetörnek. S nekünk most ebből kell kimaradnunk. Igen, valamiféle kánon már, hogy mi ingázunk a Nyugat s Kelet között, s legjobbjaink mindig is a Nyugathoz akarták kötni az országot. Igen, éppen a mi generációnk indult el ezzel a szándékkal újra, ezzel az illúzióval, s most rá kellett ébrednünk, alig van már valami, ami miatt nekünk harcolnunk kéne őértük.

S van nekünk egy közegünk (ez magát még mindig „szellemi elitnek” nevezi, holott már nem szellemi és legfőképpen nem elit), amely már nagyon-nagyon régóta nem gondolt semmit sem, már nagyon-nagyon régen nem tud mit mondani ennek az országnak. Ellenben ha a Nyugat szellent egyet, ezek egymás sarkára hágva tülekednek a „forrás” körül, hogy elmondhassák, harsányan és büszkén, ők inhaláltak a leghamarabb és a legnagyobbat belőle.

Velük sincsen már túl sok dolgunk minekünk. A mi dolgunk az igenis létező, harmadik út őrzése. S ha kell, hát kitaposása. S hogy mi a harmadik út? Hát a normalitás világa. Száz év telt el azóta, hogy elveszett az első világháború, s mindjárt száz, hogy elveszett egy ezeréves haza.

S ebben a száz évben is óriási erők mozdultak meg azért, hogy mi ne is legyünk. Legfőképpen a határon túlra kényszerített, magát kisebbségi vagy ami még ennél is nehezebb, magát szórványban találó magyarság ne legyen többé. És láss csodát: mégis vagyunk! S ez a csoda a normalitás csodája. Mármint, hogy nincsen semmi a nemzet helyett, nincsen semmi a család helyett, nincsen semmi a hit helyett – nincsen semmi a történelmi emlékezet, a hagyomány és a mégis megmaradás parancsán kívül.

Minden más csak műanyag eszme, műanyag ideológia, műanyag csattogó lepke, a következő sarkon már eltörik, nem csattog tovább.

S e bizonyosságokon kívül mi van? Babramunka, az van. Igen, a Trianonnal tönkretett Kárpát-medence újjáépítése, a kettévágott utak, vasutak visszaépítése, az észak–déli erek megteremtése (mi az, hogy nem lehet autópályán eljutni Varsóba?), büszke magyarként, büszke nemzetként élére állni Közép-Európa megteremtésének, a Baltikumtól le az Adriáig, minden együttműködésre készen, s a nemzeti érdekeket soha nem feledve, a száz éve tőlünk elszakítottakat sohasem odadobva valami „magasabb érdekért”, ugyanis nincsen magasabb érdek. A magasabb érdek soha nem jelent semmit egy nem birodalmi nemzetnek, mintsem önfeladást, önpusztítást, lealacsonyodást – bérelt helyett a vesztesek között.

„Nincs alku – én hadd legyek boldog! / Másként akárki meggyaláz”.

Ez most a nemzeti parancs. Diaszpórában is, kisebbségben is, szórványban is, idehaza is. Hittünk már téveszmékben eleget, s hitegettek is eleget. Éppen itt az ideje, hogy megnyerjük az új századot, barátaim.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>