Ma 2020 június 03. Klotild napja van. Holnap Bulcsú napja lesz.
1cfa5db848d3e521da257a3c4add0c8c.jpg

Bayer Zsolt: Örményország

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

„Az én édes Örményhonom napzamatú nevét vágyom, / Ó hegedőnk sirámzengő, könnycsordító húrját vágyom, / Vérszinlelő virágoknak és rózsáknak hő illatát, / És naíri leányoknak üdén hajló táncát vágyom. 

Vágyom a mi barna egünk, tiszta erünk, fényes tavunk, / Nyári napunk és a téli sárkányzajos hóviharunk, / Sötétségbe vesző kunyhót, vendégűző, kormos falút, / Régesrégi városaink ezeréves kövét vágyom.

Bárhol legyek, nem feledem sirámhangú énekeink, / Nem feledem imává vált vésettbetűs bőrkönyveink, / Miként a kard, szívem sebzik téli sárkányzajos hóviharunk, / Árván, vérzőn is csak az én Örményország-nejem vágyom.

Az én levert szivem szerint egyetlen más beszély sincsen, / Narekaci-, Kucsak-szerű fénykoszorús homlok nincsen, / Járj világot: Araráthoz illő ezüst orom nincsen, / Mint el nem ért dicső fokot: én csak Maszisz hegyét vágyom.”

Jeghise Csarenc sorait olvashatod, ha Garni felé elhagyva Jerevánt, megállsz fejet hajtani az Ararát előtt.

Szikár, csontos tájon visz utad. Olyan, mint a Mezőség. Szikár, csontos táj, és szívós, mint a megmaradás. És a megmaradás büszke keserűségéből az örmények is ettek, sokat. S ették ők is nagykanállal a szégyent, és a halált. És megélték a legpogányabb kínokat, s lettek a világ első keresztény állama. Bár talán e két dolog összefügg…

…És elindulsz az ismeretlenbe. Mormolod az ismeretlen-ismerős szavakat: sirámzengő… könnycsordító… téli sárkányzajos hóviharunk… S az ismeretlen-ismerős szavak hangulatából nő ki Garni és csodálatos temploma.

I. Tiridatész építtetett itt Mithrász-templomot, még az első században. Aztán keresztények jöttek, még naivan s boldogan, s meghagyták ezért a pogány templomot. Csak hozzáépítettek, s felszentelték Szent Sion tiszteletére, 659-ben. Meghallván Szent Sion nevét, nézvén a csodát a szikár, csontos tájban, felötlik mindjárt a protestánsok 65. zsoltára:

„Sionnak hegyén, Úristen, tiéd a dicséret,
Fogadást tésznek néked itten, tisztelvén tégedet,
Mert kérésüket a híveknek meghallod kegyesen,
Azért tehozzád az emberek jönnek mindenünnen…”


A 65. zsoltár és Garni pogány-keresztény temploma pedig előcsalogatja legpogányabb s legistenesebb költőnket, Adyt. Mintha csak sétálna a romok között, nyűtt botjára támaszkodva, rossz zsakettben, és mormolná, szinte csak magának:

„Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betűkkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rorátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a hit
S eszemben a régi ifjúság:
Éreztem az isten-szagot
S kerestem akkor valakit.”


E szavakra aztán előjön a semmiből, a múltból I. Tiridatész is, I. Argishti is, egyenesen az Urartian Birodalom idejéből. Sassá váltak már régen, hogy örök legyen az élet – de most idetelepednek, hátukat nekitámasztják az Időnek, s csak nézik a szurdok falát. S hallgatják az örmények néma, szemérmes panaszát…

…Aztán az Idő kerekedik fel leghamarabb. Lejárt a kimenő, indul az idő, vissza a Geghard kolostor falai közé.

Ebben a kolostorban vezekelnek ők. A Csönd és az Idő.

A Csönd azért, mert elárulta gazdáját, a boldogságot, az Idő pedig azért, mert megcsalta a halhatatlanságot. S a csöndből egyszer csak üres, felesleges zaj lett és harsányság, a halhatatlanság pedig elbujdosott bánatában. Szintén ide, az immáron időtlen kolostor falai közé.

Geghardot Világosító Szent Gergely alapította, még a 4. században. Geghard azt jelenti: dárda. S e kolostorhoz nem illő név mögött az a legenda húzódik, hogy itt őrizték azt a dárdát, amely átjárta a keresztfán szenvedő Jézus testét. Geghard fénykorában nem egyszerűen templom volt, és nem is csak kolostor, ahová vezekelni járt a Csönd és az Idő. De iskola működött itt és könyvtár, valamint kódexmásoló műhely. S ha erre tévedt egy vándor, hát a szerzetesek megvendégelték, és szállást adtak neki éjszakára. Aztán jöttek az arabok, és 913-ban kifosztották és felgyújtották a kolostort. Majd kétszáz évig csak a sasok köröztek az üszkös romok felett, aztán a 12. században két hercegi család, a Prosjan és a Zakarjan família úgy döntött, újjá építi Geghardot. Zakarjanék a Katoghiké templomot, Prosjanék a sziklatemplomot emelték újjá a semmiből.

A Zakarjan család bikát marcangoló címere tekint le ránk a bejárati ajtó felett. S odabent a legnagyobb csoda: a két sziklatemplom…

A gyertyák gyönge fénye tartja odabent a csöndet. S a csönd gyöngéden átöleli a megilletődöttséget. Amely nélkül nem lehet belépni ide. Talán még az itt élő szerzetesek sem tudtak soha, pedig ők jóban voltak, jóban vannak az ilyesféle csöndekkel, s talán még az elbujdosott halhatatlansággal is. S aprócska celláikba menet, az öreg, kikopott lépcsőkön, szemébe nevettek az ostoba halálnak…

…S végig száll a néma, boldogságos nevetés a tájon. A hófödte, néma örmény hegyek egy pillanatra abbahagyják a babrálást a mindenséggel és az örökkévalósággal, a rohanó felhők pedig megállnak egy pillanatra.

– Mi az, mi az? – kérdezik egymástól csodálkozva.

– Semmi, semmi… Csak boldogok a szent emberek, mert rádöbbentek, hogy nincsen halál – dörmögik a hófödte örmény hegyek, és helyreáll a világ rendje. S a hosszú-hosszú évszázadokra elnyúló örmény szenvedés végighever a tájon, hanyatt, elernyedve, és ő is elmosolyogja magát. – Lám-lám, – gondolja magában, mégiscsak van megmaradás, van boldogság és van élet minden halál után.

A néma, boldogságos szerzetesi nevetés pedig tovább száll, és megállapodik a Szeván-tó felett, a templomoknál…

Marian hercegnő élt itt valaha, I. Ashot leánya, aki férje halála után Istennek ajándékozta életét. Istennek pedig tetszett az ajándék, és ide vezérelte az asszonyt, a Szeván-tó partjához, a Szent Harutiun és Grigor Lusarovich alapította templomokhoz, hogy közelébe lehessen a vezeklő Csöndnek és Időnek.

És nézte Marian a tavat és a vezeklőket.

A Csönd és az Idő pedig kijár azóta is a havas hegyek csúcsára, a templomok félhomályos belsejébe. Vagy csak elüldögélnek itt, a Szeván-tó partján, furcsa növényeket gyűjtögetnek, és nem árulja el titkát egyikük sem. Nem is ismeri azokat a titkokat senki sem, csak a keresztes kövek. A Csönd és az Idő meg összeszedegeti a havas hegytetőkön az odamenekült múltakat, fájdalmakat, hiábavalóságokat – és mindketten találkoznak önmagukkal…

A templomok félhomályos belsejében elrendezgetik évszázadok sóhajait, reményeit, a mégis megmaradás iszonyú súlyos könnycseppjeit, a halált, a megilletődöttséget, a végtelen imákat – és mindketten találkoznak önmagukkal…

Ők ketten, ha önmagukkal találkoznak, tudják, jó helyen járnak. Távol mindattól, ami miatt vezekelniük kell. Mindattól, ami miatt hamarosan mi is megkapjuk majd a büntetésünket. Mi, mindannyian…

…A Szeván-tó másik oldalán, ahová már a régen halott szerzetesek boldogságos, néma nevetése is alig hallatszik el, ott áll Noratus.

Mondják, ez a hely már a bronzkor óta lakott.

Hát, nagy öröm az ilyesféle információ, csak kezdeni nem tudunk vele semmit sem. Ha lakott, hát lakott. De ha azt halljuk, hogy Gegham Nahapet pátriárka alapította a mostani falut, azzal már tudunk kezdeni valamit. Mert hát, Gegham Nahapet mégiscsak volt valaki. Ember volt, ráadásul pátriárka, és idejött és azt mondta, itt lesz egy település. Méghozzá Noratus, aminek jelentése: új otthon. Az ilyesféle történetek elvezetnek valahová, s benne vannak a harang szavában. Ám Noratus nem az élet miatt maradt emlékezetes, hanem a halál miatt.

A temetője miatt…

Mert Noratus temetőjében ezeresztendős sírkövek üzennek hadat az elmúlásnak.

Egy bolond öregember sétál a sírok között. Pörölt velünk, amikor ideérkeztünk. Pörölt – mert ez a temető az övé. Övé és az örökkévalóságé. S ők ketten már egyek. Nincsen közük a mához. Csak a végtelen időhöz…

Néha előmerészkednek az ezeresztendős sírkövek alól a fázós, védtelen, meztelen lelkek. Félnek ők is, hiszen nem értik mindazt, ami a temetőn kívül van, és életnek neveztetik. Hát körülnéznek kicsit, aztán gyorsan bebújnak a fecskék és a sirályok szárnya alá, és felrepülnek, valahová az időtlenségbe, mert azt értik, mert az az ő otthonuk…

Öregasszony kötöget a sírok között.

Hát Istenem, mondd, hogy jóba vagy ővele… S hogy van még kinek kötögetnie, nem csak a halálnak köti a hozományt.

Nyílik a kicsike kápolna ajtaja…

Suttog és lábujjhegyre áll egy kósza szellősuhanc. Meg van lepve, hogy jár még erre valaki…

Pedig még jár. Valaki jár.

Valaki a múltból. Az örmények fájdalmas, könnyes, csupa halál múltjából… Ami telis-tele van élettel és hittel.

Ezeket a hiteket kutatjuk tovább – hamarosan…

Még messzebb – Szanahin és Haghpat kolostoraiban, Salmosavan mélység fölé épült templomában, Khor Virapban, ahol Világosító Szent Gergely megkapta és megszenvedte a hitet, és Jereván utcáin is, ahol már másfajta halálok is ismerősek…

Megyünk tovább, hamarosan.

Még nincs vége az útnak…

Bayer Zsolt, magyarhirlap.hu

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Életmód (1) Belföld (5) Gasztronómia (539) Emberi kapcsolatok (36) Szépségápolás (15) Titkok és talányok (12) Sport (729) Nagyvilág (1450) Gazdaság (651) Autómánia (61) Vetítő (37) Flag gondolja (33) Történelem (14) Mozi világ (440) Alámerült atlantiszom (142) Tereb (140) Kultúra (6) Egészség (50) Mondom a magamét (4564) Irodalmi kávéház (486) Politika (1571) Tv fotel (65) Rejtőzködő magyarország (171) Jobbegyenes (1770) Mozaik (83) Heti lámpás (240)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>