S persze először azt gondoljuk, hogy úgyis múlt lesz a jelen, ahogy a pillanatok belezuhannak a semmibe, a feledésbe, hogy ott összeálljanak valahogy dicsőséggé és nagysággá. Vagy legalább valami szerethető bizonyossággá. Mint az elballagni készülő öregek délutáni sziesztái. Esetleg a régi lovagok álmai…

Járkál a jelen, leül valahol, ahol senki sem látja, és elsírja magát. A felhők rohannak felette, hátha utolérik a jövőt… Csupa felesleges sietség.Csak a magányos asszonyok rejtélyes útjaiban van valami soha fel nem fogható cél…

Egy magányos asszony járt itt már akkor is… Amikor a lovagok álmodtak lovagias álmokat, de lehet, hogy olykor mégis inkább sikamlósakat. Akkor még nem volt ennyire jelentéktelen a jelen. Akkor a vár is jelen volt még. Monumentális és robusztus, mint a régi idők emberei, vágyai, harcai, bűnei és erényei, s mint a megbocsátás és az élet… Mint az Isten… Erőd állott itt már akkor is, amikor Kadesnél II. Ramszesz megvívta nagy csatáját II. Muwatallisszal, a hettiták királyával.

Képzeljétek el azt a jelent, a Krisztus előtti 1274. esztendőt. Hettiták és egyiptomiak álltak egymással szemben. Ötezer harci szekér, kilencezer gyalogos – és ugyanaz a nap, ami most itt áll mifelettünk, és szánakozik mirajtunk és harcainkon. Egymásnak esett az ókor két hatalmas birodalma, két napon át tartott az iszonyú öldöklés; végül fegyverszünetet kötött Ramszesz és Muwatallis, mindketten hazatértek, s mindketten kihirdették, hogy legyőzték a másikat… Az erőd pedig csak állt rendíthetetlenül, és körülfolyta őt az idő… Írásos dokumentum arról van csak, hogy a homsi emír építteti fel ezt a várat, méghozzá 1031-ben… Nevezik arabul Hisn al-Akrad-nak, mert kurdokat telepítenek ide, a kurdok arab neve pedig Akrad. Innen a torzított ,Krak,.

Dupla falgyűrűs, kicsike vár volt ez, mindössze egyetlen toronnyal. Éltek odabent a kurdok, s még csak azt tudták akkor, mi a múltja ennek az erősségnek. Mert hát, addigra nagyra nőtt az a múlt…

Mondtam már, a tövében zajlott a kadesi csata. De a vár alatt szépen lassan elvonult az egész ókori történelem. A hettiták után a rómaiak, aztán a perzsák, majd a bizánciak, utóbb persze az arabok, majd a szeldzsuk törökök és az oszmánok. És mindenki hozzátett valamicskét, mert mindegyik azt hitte, ő marad itt örökre… Mert minden jelen azt hiszi, hogy örökre marad majd, és őbelőle lesz az örök jövő is… Csak ez a mi jelentéktelen jelenünk sírdogál egymagában, mert ő már jó előre tudja, hogy vége lesz. De az erre járó keresztes lovagok még az örökkévalóságban hittek.

S mi, korcs utókor, joggal feltételezzük, hogy a kereszteseknek volt igazuk – már ami az örökkévalóságot illeti. Jött előbb Toulouse-i Raymund az első keresztes hadjáratban, és elfoglalta Krakot. De mindjárt el is hagyta, ahogy indult tovább Jeruzsálem felé. 1099 volt akkor.

S tizenegy esztendővel később, 1110-ben Tankréd érkezik, és foglalja el ismét ezt a vidéket. Igen-igen, Ő az a Tankréd! Akit mi legjobban Az ember tragédiájából ismerünk. Már ha ismeri még valaki Az ember tragédiáját… Ami lassan és bizonyosan beteljesedik mirajtunk. Éppen úgy, ahogy Madáchunk megjövendölte.

De Tankréd még nem így gondolta.

Ő az örökkévalóság embere volt. Keresztes lovag. És az örökkévalóság emberei voltak ellenfelei is. Ahogy az örökkévalóságnak íródott Krak des Chevaliers történelme is…

(folytatjuk)

Bayer Zsolt, magyarhirlap.hu