Vegyük szomorúan tudomásul, hogy mostantól ez lesz. Hetente, aztán majd naponta. Ezt teszik ezután a civilek. Mert ők civilek. Ők civilek, demokraták, kreatívak, szórakoztatók, kedvesen pimaszok, ugyanakkor éretten gondolkodó, felelősségteljes, öntudatos állampolgárok is egyben. Amúgy hahások, melegfelvonulás-szervezők, egyebek. És bizony Saul Alinsky szellemének gyermekei ők.

És lusta és fáradt és szkeptikus vagyok utálni őket.
Most lék van és trend és bú és Milán.

A föld meg olyan rég megőszült, hogy szinte nem is látszik.
S ennek ellenére talán beszélni kellene velük. Beszélni kellene, mert nem társadalom már a miénk, és mert meg is tudnánk ölni egymást. Beszélni kellene, ha volna miről. Ha volna… De „minden kimondott és leírt szók legszomorúbbika a volna”. P. G. Wodehouse jól tudta ezt.

 

Így aztán nem beszélünk. S akkor legalább erőltessünk magunkra türelmet. Arra lesz ugyanis a legnagyobb szükségünk. Mert jönnek még, mindig jönnek. Néhány tucatnyian, de mindig. És beugrálnak, bemásznak székházainkba, házainkba, álmainkba, vágyainkba, auránkba. Érezni fogjuk a szájszagukat. És hátrálunk, hátrálunk, mert alig-alig bírjuk elviselni. És legszívesebben egyetlen lendülettel legázolnánk mindet.
Legyünk őszinték, legalább most az egyszer, önmagunkhoz. Ezt tennénk a szívünk szerint. De nem tehetjük. Mert azok, akik a sok-sok elviselhetetlen beugrálás és szájszag mögött állnak, csak erre várnak.
Képzeljük el, ha beugráltunk volna az MSZP-székház udvarára 2006 őszén. Vagy bármikor 2010 előtt. Agyonverettünk volna, azonosító szám nélküli vadállatok keze által. És most erre várnak. Hogy ugyanolyanokká váljunk, mint ők. Ezért menetelnek néhány tucatnyian szerteszéjjel a városban, engedély nélkül, csúcsforgalomban, az úttesten, ezért másznak be a Fidesz udvarára, ezért pofátlankodnak oda mindenhová, ahol emberi tevékenységek folynak. Hogy agyon legyenek verve.

És mi nem verhetjük agyon őket, nem bánthatjuk őket, hajuk szála sem görbülhet – mert nem lehetünk olyanok, mint ők.

De türelmünk kényelmetlen zubbonyában azért gondolkodhatunk.
S elképzelhetjük például, milyen lenne, ha ezek visszajönnének. Elképzelhetjük, ahogy minden folytatódna úgy, ahogyan ritka kivételektől eltekintve mindig is zajlott. Elképzelhetjük, miképpen simulnának ki őfelsége, az IMF ráncai, és miképpen sóhajtanának megelégedetten a bankok. S lenne megint „demokrácia” és csend és hó és halál. A háttérben pedig sok-sok szivárványszínű majdnem férfi orgonál.

Micsoda tökéletes megelégedettség lenne itt megint, ugye, felebarátaim?
Hogy is írta Wodehouse?

„Forduljon Psmithhez! Psmith majd segít! Psmith mindent elintéz! Önnek szüksége lenne valakire, aki eljár peres ügyeiben? Valakire, aki elintézi üzleti ügyeit? Valakire, aki sétálni viszi a kutyáját? Valakire, aki meggyilkolja az Ön nagynénjét? Psmith elintézi! Bűntény nem akadály! Bármilyen megbízása van (feltéve, hogy halakkal nem kell foglalkozni), forduljon Psmithhez!”

Psmithhez kellene fordulnunk. (Persze, a P néma…) Hozzá kellene fordulnunk, hogy intézze el a mi ügyeinket. Az összeset. A gyűlöleteinket, kiábrándulásainkat, rögeszméinket, legkedvesebb, legdédelgetettebb téveszméinket. S ha lehet, gyilkolja meg helyettünk a másik nagynénjét, kutyáját, gyerekét, apját, anyját s végül őt magát. Mi ugyanis ehhez túl türelmesek vagyunk.

Nekik pedig momentán nincsen rá alkalmuk.
De várják, nagyon. S úgy képzelik, hogy az alkalom eljövetelét az életünkbe bemászás, beugrálás sietteti. Szerintem rosszul gondolják.

De Werber megmondta: élete legnehezebb kampánya előtt áll, de most majd megmutatja, hogyan kell győzni. Mi meg csak győzzük türelemmel kivárni a pillanatot, amikor majd mégsem…
Utána úgyis eltűnnek. Örökre. Csak addig lesz nehéz.

Bayer Zsolt - magyarhirlap.hu