Ma 2021 március 01. Albin napja van. Holnap Lujza napja lesz.
6e0391da09b0364b60bc70415afff15f.jpg

Egy kultusz margójára

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Megkerülhetetlen könyvet írt József Attiláról évekkel ezelőtt Mórocz Zsolt. Világosan kimutatta, hogy a „proletárköltő” felnőttkorában nem nyomorgott, kommunista hitével tökéletesen megfért, hogy nagytőkések pénzelik, könnyelműen szórta a pénzt, és a barátai nem azért nem segítették, mert kőszívűek lettek volna, hanem mert egyszerűen nem lehetett rajta segíteni.

Mórocz aztán megkapta a József Attila Fan Klubtól, hogy micsoda gazember, miért kutakodik a költő pénztárcájában… Mintha a másfajta vélemény nem lenne fontos, mintha kőszobrok formájában közkeletűen kedvelt irodalmi félisteneinkről nem írhatnánk meg tévedéseiket, rontó szándékaikról, emberi mulasztásaikról hallgatnunk kellene.

Ahogyan Petőfiről a szabadság, József Attiláról pedig a nélkülözés jut eszünkbe, úgy kapcsoljuk Ady Endréhez a következő gondolatkísérletet: igaz, hogy még barátai szerint is önző, hisztérikus, betegesen féltékeny ember és igen hajlékony jellem volt, de költői nagysága miatt ne vizsgáljuk, hogy milyen elveket vallott, kikkel járt karöltve, és egyáltalán nem fontos politikai-világnézeti felfogása. Hiszen zseni volt – mondják a kultusz hívei –, a zseninek pedig mindent szabad.

Az Új versek íróját, éppen úgy, mint József Attilát, leginkább egyoldalú interpretációkból ismerjük. A korabeli konzervatív bírálatokról pedig fogalmunk sincsen. Nem hiszem, hogy sokan olvasták Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Tisza István (Rusticus álnéven) és mások kritikáját. Így aztán az Ady-vitában Szabolcska Mihály emléke ülepszik le, rá is jobbára Költőcske Mihályként emlékezünk, és persze a korabeli disputa természetét és tétjét sem igen értjük. Hely hiányában nem fejthetem ki a konzervatív Ady-kritika igazságait és tévedéseit, maradjunk annyiban, hogy a kommunisták – mint mindenben – utólag ebben is össze-vissza hazudoztak, és a kultusz híveinek fogalmuk sincs arról, mit beszélnek, amikor Herczegéket nívótlannak, a nyugatosokat pedig haladónak értékelik.

Feltétlenül át kellene értékelnünk magunkban az iskolában belénk vert Ady-képet. Hiszen lehet valaki a Hortobágy őszinte hangú poétája, és egyidejűleg földig rombolhatja a régi Magyarországot, barátaival, polgári radikálisokkal, szociáldemokratákkal, szabadkőművesekkel. Ady Endre rossz emberi tulajdonságai, alkoholizmusa, kitarthatósága, gyengeségei miatt teljesen környezete hatása alá került: ők sugdostak a fülébe Tisza István ellen, ők fizették kedvteléseit, ők tartották kézben, amíg „a földnek bolondja, elhasznált, szegény magyar” költő sírba nem hanyatlott.

A dualizmust rossz tanáraink miatt hajlamosak vagyunk a feudális elmaradottság időszakának bélyegezni, holott százötven esztendőre visszatekintve éppen Ady kora volt a magyarság egyetlen igazán emelkedő korszaka. Minden, amit ma Budapesten és szerte a Kárpát-medencében látunk épületben, intézményben, ami megmaradt szellemben, európaiságban, polgári életformában, 1867 után keletkezett. Ady elviselhetetlennek érezte a saját korát, de szabadon támadhatta a magyar miniszterelnököt, elmondhatta gazembernek, gyilkosnak, bolondnak, és a haja szála sem görbült. Mindezt csak a tárgyilagosság ked­véért szögezzük le: a magyar szabadelvűség tehát mégsem igázta le a nemzetet, így a költők nagyon is szabadon élhettek, alkothattak.

Mintha még senki sem merné kimondani Magyarországon, mert a szent tehenek farba billentéséhez jókora bátorság szükséges: Ady – meglehet, akaratlanul – a maga határozott kapavágásaival hozzájárult a régi Magyarország sírba bocsátásához. A költő a forradalmat várta, de nem érhette meg a történet végét. Magyarok milliói viszont igen: 1918–1919 ismeretében Ady prófétasága tarthatatlan. Dózsa György népe helyett Kun Béláékkal rohantunk a forradalomba, a költő barátai pedig – Jászi Oszkártól Kunfi Zsigmondig – elégtelenre vizsgáztak a reálpolitika elemi iskolájában. És azt se feledjük, hogy az őszirózsás forradalom napjaiban Ady táviratban köszöntötte Károlyi Mihályt, lakásán fogadta a Nemzeti Tanácsot, és felettébb kétséges, hogy halálos betegen valóban azt rebegte volna, hogy ez nem az ő forradalma.

Már Kosztolányi Dezső is észrevette, hogy Ady nemigen konyít a politikához: „(Ady) elsősorban mint politikai költő híres, emlegetett. Művészi szempontból itt támadható legerősebben. (…) Politikai verseit többnyire megrendelésre írta a napilapok tárcarovatába, vagy a Galilei-kör március 15-i ünnepére.”

Nem vitás, hogy Ady életművéből páratlanul értékes irodalmi szövegei, versei, kritikája, olykor prózája, nem pedig babonás hitbe, zavart, ködös jóslatokba burkolt közéleti, politikai látomássorozata a maradandó érték. Ady nem volt vátesz, csak a kultusz hívei ruházták fel utólag olyan csodálatos tulajdonságokkal, amelyeket a figyelmes kortársak nem észleltek. Hogy például Erdélyt elveszíthetjük, nemcsak 1918-ban a Veres Pálné utcai betegágyból látszott, de már harminc évvel korábban felmerült minden gondolkodó, számolni tudó magyarban.

Az Ady-cégért már a háború előtt a maguk ízlésére pingálták népiek és urbánusok, és mindenki iparkodott kiszakítani egyet és mást a gazdag örökségből. Az irodalomtörténet – furcsa módon – mégis csak a költő melletti vallomásokat tartja számon. Lássuk például a református ítéletet az Ady-perben. Az erdélyi püspök, Makkai Sándor Magyar fa sorsa című könyvét sokan ismerik, de az abban vázolt protestáns „üdvtörténettel” szembehelyezkedő Ravasz László véleményét nemigen idézik: „Nem a hasznosság, nem az eredmény dönti el az emberek becsét, hanem motívumaik tisztasága és szolgálataiknak áldozatossága. Ezért tartom én Tisza Istvánt egyik legnagyobb embernek, s ezért sajnálom, hogy Ady Endre ízlése, vére, történelmi öntudata ellenére azoknak a társaságában volt mindig, akik őt megrontották” – írta visszaemlékezéseiben Ravasz püspök.

Ady Endre mellett – és nem helyett! – másfajta sorsokat, ízlést, felfogást is látni illene a magyar irodalomtörténetben. Például Arany Jánosét, akit véletlenül sem nevezünk zseninek, hiszen ez a jelző a jelek szerint csak az önpusztító, bohém, századfordulós újságíróknak dukál Magyarországon. Vaskos tévedés az önkényes zsenizés, és felettébb ártalmas a humán értelmiségek szokásos térdre hullása egy-egy eltalált, kifejező verssor előtt. Mint ahogyan az is, hogy a zseninek joga van az emberi normák fölé emelkedni, s hogy rá nem érvényesek az isteni és emberi törvények.

Szentesi Zöldi László, magyarhirlap.hu

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Jobbegyenes (1969) Flag gondolja (33) Emberi kapcsolatok (36) Autómánia (61) Nagyvilág (1454) Politika (1574) Tv fotel (65) Életmód (1) Szépségápolás (15) Egészség (50) Gazdaság (657) Titkok és talányok (12) Alámerült atlantiszom (142) Mondom a magamét (5133) Mozaik (83) Tereb (140) Vetítő (37) Gasztronómia (539) Kultúra (6) Belföld (6) Rejtőzködő magyarország (171) Sport (729) Mozi világ (440) Történelem (14) Heti lámpás (252) Irodalmi kávéház (505)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>