Ma 2020 december 06. Miklós napja van. Holnap Ambrus napja lesz.
imf.jpg

Boros Imre: Későn jött önkritika

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Az IMF mellett működő Független Kiértékelő Szervezet, az IEO nagyon súlyos kritikával illette a nagy hatalmú monetáris „csúcsintézményt”.

A napokban kiszivárgott hírek szerint a Nemzetközi Valutaalap, vagyis az IMF mellett működő Független Kiértékelő Szervezet, az IEO nagyon súlyos kritikával illette a nagy hatalmú monetáris „csúcsintézményt”. Azt állította, hogy a szervezetben nagyarányú önelégültség uralkodik, sokszor azt sem lehet tudni, hogy miként születnek a döntések. (Nehéz lenne megválaszolni, hogy a „független” szervezet eddig miért nem élt önállóságának adottságaival.) Az elmarasztaló kritikákat főként a görög ügy drámaian eredménytelen kezelése váltotta ki.

A kritika és annak elkésett volta akkor érthető meg igazán, ha emlékeinkbe idézzük az IMF immáron hetvenévesnél is hosszabb, felettébb fordulatos történetét. A szervezetet 1944-ben hozták létre a második világháború utáni nemzetközi pénzügyi együttműködés beindítására és a kialakított dolláralapú rendszer tartós működtetésére. Az akkori valós gazdasági erőviszonyokat tükröztetve a rendszerben lényegében az Egyesült Államok igényei domináltak, a magánpénzként működő dollárt a középpontba állítva, s arra a tényre támaszkodva, hogy Amerika akkorra már a világgazdaság egyetlen valós hitelező országává vált.

A magánkibocsátású pénzt a központba állító nemzetközi pénzügyi rendszer esetleges működési zavarait kívánták az IMF-fel orvosolni úgy, hogy a működési zavarokkal küzdő (a tagországok krónikus fizetésimérleg-hiánya) államok ettől a szervezettől olyan feltételekhez kötött hitelt kapnak (standby), amelyek nyomán belső erőforrásaikat lesznek kénytelenek átcsoportosítani. Ezt nevezzük strukturális reformoknak, amelyek révén az érintett ország az IMF-től kapott hitelt vissza tudja fizetni, és a fizetési mérlege ismét egyensúlyba kerül.

Az IMF működése a dollár árfolyamának 1973-as felszabadítása után fokozatosan kezdett eltérni attól a modelltől, amelyet alapításakor elképzeltek. Az úgynevezett washingtoni konszenzus óta, 1989-től viszont kifejezetten a globális tőke nemzetközi érdekeinek kiszolgálójává vált. Egyedi stabilizációs intézkedései, amelyeket az egyes bajba jutott országokban foganatosított, a globális tőke jutányos behatolásait szolgálták (pénzleértékelések, a privatizáció erőltetése, a tőkét zavaró szabályok eltörlése és hasonló követelések). Mára súlyosan torzultak a működés alapításkor elfogadott alapelvei is. A szervezetben a szavazati arányok mesze nem tükrözik az alapelvben rögzített nemzetközi kereskedelmi viszonyokat. Az 1944-ben meghatározó szavazók ma is féltékenyen őrzik ellenőrző többségüket. Nem véletlen, hogy országok egész csoportja döntött úgy, hogy bizonyos ügyeit inkább máshol intézi, s létrehozta a BRICS-csoportot, és ahhoz pénzügyi stabilizációs alapot is rendelt.

Jogosan jártak el a kezdeményezők, ugyanis a 2008-ban kitört pénzügyi válság kezeléséhez az IMF már nem rendelkezett elegendő eszközzel, s a szavazati súlyozásnál háttérbe szorított országok – főként Kína – hitelei nélkül nem is tudott volna megfelelni a feladatainak. Külön említést érdemel az IEO kritikai megjegyzése, hogy időnként nem is követhető, hogy a döntéseket a szervezetben kik hozzák. Ez a megjegyzés vélhetően azzal kapcsolatos, hogy az IMF szakapparátusa tömve van a nemzetközi globalista tőke lekötelezettjeivel, volt befektetési bankárokkal. Tehát hasonló a helyzet, mint az Egyesült Államok pénzügyi kormányzatában a pénzügyminiszteri posztokkal vagy éppenséggel az Euró­pai Bizottság elnöki és meghatározó főbiztosi posztjainál, de még az Európai Központi Bank vezető beosztásainál is.

Az ilyen „érthetetlen” döntéseknek balsiker esetén nem akad gazdájuk, a „sikert” viszont magáncégek söprik be dollármilliárdok formájában. Az IMF diszfunkcionális működésének iskolapéldáját, vagyis Görögország esetét a jelentés készítői is nevesítették. (Kár, hogy Olaszországot mint a következő válsággócot, nem.) Az euróra való áttérést ugyanis az IMF olyan országokban sem bírálta, ahol már a bevezetés pillanatában is ordítóak voltak a pénzügyi egyensúlytalanságok, s ahol az Európai Unió saját pénzügyi szabályait is figyelmen kívül hagyta. Sőt, az ennek leplezésére a görög pénzügyi vezetés által álcaként használt pénzügyi műveletsorokat ajánló nagy amerikai befektetési bankokat sem figyelmeztette. Miként is tehette volna, hiszen a görög jegybank nagy hatalmú elnöke az egyik amerikai nagybanknak volt korábban az embere.

A jegybank elnöki posztját az eurót irányító Európai Központi Bank alelnöki megbízatására cserélhette, majd „szakértői miniszterelnökként” éppen ő volt illetékes, amikor a görög válság elérte a csúcspontját. Az IMF-nél meg elképzelhető, hogy a manipuláló bankok egyik bizalmi embere állta útját a feltárásnak. Máig sem érkeztek hírügynökségi jelentések arról, hogy hova tűnt a volt görög pénzügyi tótumfaktum, de a görög kérdés súlyosabb, mint valaha. A görög válság kezelésénél is nagyobb bizonyíték keletkezett az IMF működésképtelenségére a 2008-ban kezdődött ingatlanalapú bankválságnál. Néhány gigantikus, európai székhelyű bank súlyos, ezermilliárdos nagyságrendű likviditási válságba került, ami veszélyeztette a bankok telephelyéül szolgáló országok hitelképességét is olyan kulcsfontosságú országokban, mint Németország vagy az Egyesült Királyság.

Lett volna feladata bőven az IMF-nek, de az Európai Központi Banknak is. Mindkettő béna maradt. Máig kiapadhatatlannak látszó pénzcsapjait a magántulajdonban lévő amerikai Federal Reserve nyitotta meg, ezermilliárd dolláros nagyságrendben, és dollárral látta el euró és font helyett a bajban lévő pénzintézeteket, így hárította el a pénzügyi összeomlást.

Tehát válságelhárítóként lépett fel az IMF helyett. Berni Sanders volt az egyik amerikai szenátor, aki hosszasan küzdött az amerikai központi bankok könyveinek hiteles könyvvizsgálatáért a válság miatt. Ebben ugyan nem járt eredménnyel, de kimutatta, hogy a Federal Reserve a válság kitörése óta nagyobb összeggel hitelezett kamatmentesen egyes külföldi egységeket – köztük európai nagybankokat is –, mint amennyi az Egyesült Államok egyesztendei GDP-je. Az IMF-re vonatkozó kései kritikának egy gyakorlati haszna azért mégis van. Ma már joggal lehet feltenni a kérdést: elvárható-e, hogy a nem is túl távoli jövőben az IMF meg tudjon majd felelni feladatainak az európai pénzügyi zűrökben? Vélhetően nem. Ezt is a görög példa bizonyítja. Nemrég ugyanis saját eszközeivel kihátrált a rendezésből, és előzékenyen átadta pozícióját az euró­pai mentőalapoknak.

Meg tudnak-e a kihívásoknak felelni az eurómentő alapok (pénzügyi tűzfalak)? Végtelenül terhelhetők-e újabb adósságokkal a nemzeti költségvetések az alapok várható növekvő pénzigényei miatt? A lehetséges pozitív válaszok híján a válságrendezések ismét az amerikai magánpénzt kibocsátó Federal Reserve-re maradnak? Ebben az esetben lehet-e még az eurót európai közös pénznek nevezni, vagy inkább illendőbb lenne egyfajta dollármutációról beszélni?

Boros Imre - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Nagyvilág (1452) Mondom a magamét (4948) Autómánia (61) Irodalmi kávéház (494) Emberi kapcsolatok (36) Kultúra (6) Rejtőzködő magyarország (171) Titkok és talányok (12) Heti lámpás (248) Tv fotel (65) Alámerült atlantiszom (142) Történelem (14) Tereb (140) Életmód (1) Mozi világ (440) Gazdaság (655) Sport (729) Vetítő (37) Szépségápolás (15) Flag gondolja (33) Mozaik (83) Belföld (5) Egészség (50) Politika (1571) Gasztronómia (539) Jobbegyenes (1912)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>