Rajtunk múlik, hogy a járvány leküzdésének és a gazdaság működtetésének bonyolult kölcsönhatását jól értelmezzük-e, jó időben születnek-e meg a szükséges döntések.

Hedonista világukban a ma élő és tevékeny generációk eddig nem látott bonyolult helyzettel találják szembe magukat a világjárvánnyá fajuló Covid–19 jelenség kapcsán. Mindazt a sok szépet és jót (vég nélküli távoli utakat, bulikat, luxuskocsikat stb.), amit nap mint nap megélnek, használnak, veszni érzik. A potenciális veszteséghez nem hasonlítható még az 1929-ben indult gazdasági válság sem, hiszen az is inkább csak következmény volt, része a spanyolnáthával startoló társadalmi-gazdasági katasztrófafolyamatoknak.

Ebből a szempontból a 2008-as pénzügyi válság is felejthető. Ha valami mintaszerű hasonlóságot akarunk keresni, akkor nagyon is érdemes az 1918-tól a világon végigsöprő spanyolnáthajárványra és az azt követő kilátástalanságra gondolni. Ha mindent egybevetünk, ebből az egyre csak mélyülő gödörből Európa népe végleg csak a második világháború utáni, több évtizedig tartó prosperitás éveiben tudott kijönni, akkor is csak részlegesen, azzal, hogy a mi térfelünk, az úgynevezett köztes Európa kimaradt a jóból.

Volt itt minden 1918-tól egészen 1953–1954-ig, amit nem kívántak Európa népei, fasizmus, náci rendszer, spanyol polgárháború, bolsevik hatalomátvétel Oroszországban, második világháború, a mi térfelünk második világháborút követő négy évtizedig tartó szovjetizálása, (a lengyeleknek jutalomból, nekünk büntetésként), NATO, Varsói Szerződés, hogy csak néhány járulékos következményt említsek. Ezek nagy része elkerülhető lett volna, ha a spanyolnátha és a háború utáni igazán méretes gazdasági válság (általános nyomor) káros egymásra csúszását ügyes intézkedésekkel elkerülték volna Európa országai. Ehelyett hosszú évekig a léha-lezser, a problémákat a szőnyeg alá söprő liberalizmus volt divatban. Igaz, a legfontosabb tényező, a pénzpolitika ügyében meg voltak kötve a kezek, hiszen a pénzemissziót lazító politika nem volt lehetséges, mert mindenki a merev aranystandardra – annak korábbi valóban kiegyensúlyozott teljesítményei miatt – kívánt visszatérni (noha Keynes már a húszas években is ellenezte ezt).

A kiinduló helyzet ma kísértetie­sen hasonlít az 1918-asra. Rajtunk múlik, hogy a járvány leküzdésének és a gazdaság működtetésének bonyolult kölcsönhatását jól értelmezzük-e, jó időben születnek-e meg a szükséges döntések. A járvány leküzdésének és a gazdaság eredményes működtetésének érdeke csak egy rendszer keretein belül, együtt értelmezhető. A bonyolult viszony helyes kezelése esetén végül mindenki eléri a célját, a járvány megszűnik és a gazdaság is újra talpra áll. A kérdés az, hogy ki, mikor és milyen mértékben fizesse a révészt, azaz a gazdaságnak és az állampolgároknak mennyit kell beáldozniuk a válság elhárítása miatti kényszerűségből elszenvedett veszteségként, hogy kijöjjünk a gödörből, és ne sodródjunk tovább a még nagyobb bajok irányába. Ráadásul az sem mindegy, hogy kinek, mikor és mit kell beáldoznia. Akik ma beáldoznak, vajon megkapják-e a végén a jutalmukat? Ki tudja mindezt garantálni?

A kérdés körüli töprengés nagyon is jogos. A nagyon is indokolt félelmek oldására idézzük a valaha volt legzseniálisabb közgazdász, Keynes véleményét (1930-as évek), hogy az állam költsön nyakló nélkül, ez majd kihúz a bajból. A jajveszékelőknek, akik azt kérdezték, hogy de ebből mi lesz hosszú távon, a zseni kis cinizmussal csak azt mondta, hogy addigra mind hullák leszünk, de majd akkor is lesz biztosan valaki, aki kitalálja, miként kell tovább haladni. Ma korunk egyik mértéktartó, jogosan nagynak tartott közgazdásza Joseph Stiglitz – tanulva egyébként Keynestől is – az elengedhetetlen kényszerűségből a gazdaságra kirótt áldozatvállalás után a pénzcsapok megnyitását javasolja. Ebben a szellemben csökkentett minden korábbi ellenkező irányú törekvései ellenére radikálisan kamatot az amerikai Federal Reserve (1,25 százalékról 0,25 százalékra), és ebben a szellemben készül a további lazításra az Európai Központi Bank is. Az áldozatvállalások azzal kapcsolatosak, hogy megfékezzük a kórt, ezért kellenek a határzárak, ezért kell betiltani a rendezvényeket, ezért kellenek az önként és kényszerből vállalt karanténok, gyárbezárások, ezért kellenek a növekvő egészségügyi költségek. Mind-mind olyan dolog, ami csökkenti a bevételeket, rontja a rövid távú hasznot, sőt súlyos veszteségeket is okoz. Ebben a helyzetben az a helyes szemlélet, ha minden kellemetlenséget és azok igencsak érzékelhető költségeit a jövőbe történő elengedhetetlen befektetésként kezeljük, amelyek nélkül olyan baj zúdulhat ránk, amit el sem tudunk képzelni. Ugyanis ha a kór terjedése agyonnyomja az egészségügyi rendszert, akkor emiatt a gazdasági felépülés is a messze távolba kerül, ami a spanyolnátha utáni korszakhoz hasonlító több évtizedes örvénylésbe taszíthatja Európát, de akár a teljes világgazdaságot is.

Ma azt mondhatjuk, hogy az áldozatvállalás kockázatvállalás, de a kockázatot azért kell vállalni, hogy egy jövőbeli, már ma előre látható, sokkal nagyobb gazdasági és társadalmi kockázatot elkerüljünk, amiből erősen kétséges száraz lábbal kijönni. Lebegjen szemeink előtt az 1918 és 1990 közötti időszak és mindazon bajok és károk, amelyek akkor is kellő átgondolással és empátiával jórészt elkerülhetők lettek volna. A maga idejében Keynes és a közelmúltban Stiglitz is lényegében a nemzetközi nagytőke működőképességének érdekében szólt. Ezt tekintették hivatásuknak.

Mielőtt elhamarkodottan és elmarasztalón szólnánk ezekről az erőfeszítésekről, tudnunk kell, hogy a globális tőke nálunk is nagyon jelentős faktor, a GDP csaknem felét, az exportnak pedig döntő hányadát adja. Érdekeink fűződnek hozzá, hogy ne kelljen tartósan termelést csökkenteni, esetleg tartósan lakatot tenni a hazai globális gyártók telepeire. Ők nemzetköziek (globálisak), a megoldás is onnét jön, mi legfeljebb a munkaerő-megtartási program révén szállhatunk be, de ezt normatív alapon tegyük is meg. Nálunk a magyar tulajdonú gazdaságra, az igazgatás működőképességének megőrzésére kell fókuszálni. Szükség van egy mozgó bázisú (roll­over) nemzeti konszolidációs terv megalkotására és annak folyamatosan a helyzethez igazítására is. Konszolidáció alatt a bonyolult fertőzési helyzet megszűntét és a gazdaság talpra állítását együtt és egymástól elválaszthatatlanul kell érteni. Pár napja ennek első elemeit (törlesztési moratóriumok, járulékcsökkentések stb.) be is iktattuk, amivel amíg tart a járvány, az alapműködtetés és -működés megoldható.

Ezeknek az intézkedéseknek a te­-herviselői a bankok és az államkassza, de terheket viselnek a cégek és a munkájukban korlátozottak is, akik kevesebb pénzt vihetnek haza. Szükség lesz azonban még egy jelentős likviditási csomagra is, hogy amikor újra be lehet lendülni, a pénz ne legyen akadály. Szinte evidens, hogy ennek a forrása csak a jegybank lehet. Üzletikamat-megfontolás itt nem jöhet szóba, és külföldi forrás sem. Célszerű lenne, ha a kamarák folyamatosan gyűjtenék a cégadatokat, hiszen százezres nagyságrendű az érintett vállalkozások száma. A folyósításokat a legkézenfekvőbb módon az MFB-pontokon keresztül lehetne eljuttatni az érintetteknek, a pénzt az egységeket üzemeltető bankok hálózatain keresztül lehetne biztosítani, és így követni lehet a kihelyezett összegek útját is. (Nem mellesleg többletköltség és időveszteség lenne újabb hálózatot kreálni.)

Nyilvánvaló, hogy a költségvetésnek is lesznek további terhei, főként a munkahelyek megtartása miatt. Abban az esetben, ha az ez évi költségvetési tartalékok nem lennének elegendők (ez valószínű), néhány száz milliárd forintnyi újabb államadósság sem okozhat fejtörést az EU-ban. Erre azért is szükség lehet, hogy az újrakezdéshez olcsó energiahordozókból (kőolaj, üzemanyagok, gáz) jól bespájzoljunk (a kőolaj ára most 24 dollár hordónként). Az újraindítás után a munkavállalóknak is többletterheket kell vállalniuk. Reméljük, hogy nem halljuk a szakszervezetek tiltakozását, amikor a többletműszakokat, esetleg a hosszított munkaidőt elrendelik a kiesések pótlására. Jó érzésű munkavállalók ezt természetesnek veszik, nem kell majd őket saját maguktól megvédeni.

A gyors likviditáspótlásra azért is szükség lesz, nehogy megjelenjenek a „befektető hiénák”, akik a leértékelt szektorok eszközeit bagóért összevásárolják. A térség valutái elleni újabb támadás ennek az előszele. Érdemes megfontolni, hogy a sérülékeny ágazatok irányítását is a rendkívüli intézkedések alá vonják, ez ugyanis megakadályozhatja a tulajdonosváltásokat. Ugyanis ellenséges felvásárlási kísérletekre lehet számítani a leginkább sújtott szolgáltató szektorokban, esősorban a szállodaiparban és a vendéglátásban, de a közlekedési ágazatban is. A rollover bázisú nemzeti konszolidáció nagyban és alapvetésében különbözik az 1994–1995-ben végrehajtott bankkonszolidációtól. Ott a magyar állam tett be egymil­liárd dollárnyi friss tőkét a bankokba, amit külföldiek vittek el bagóért. A kárvallottak a magyar adófizetők voltak, a nyertesek a külföldi befektetők és hazai komprádor barátaik. A rollover bázisú, a nemzeti érdekeket szem előtt tartó konszolidációba mindenki áldozatokat vállal, de azért meg is kapja a jutalmát. Szinte mindenki kockáztat azzal, amije van, az államkassza és a bankok pénzzel és a profitjuk egy részéről történő lemondással, a vállalkozások a munkahelyek megvédésének költségeivel, a munkavállalók pedig majd többletmunkával, illetve átmenetileg kevesebb jövedelemmel. Együtt sírunk most, hogy a végén együtt nevethessünk. Nincs más esélyünk, mint ma kockázatokat vállalni, hogy a jövő iszonyú megpróbáltatásait elkerülhessük.

(A szerző  közgazdász)