- 0
Még a fülembe csengnek a Magyarországról szóló külföldi és hazai dicshimnuszok, amelyek hazánk gyors világpiaci betagozódását dicsérték éveken keresztül.
Valóban, történelmi léptékkel mérve szinte szemvillanás alatt kerültek multinacionálisnak nevezett tulajdonosok kezébe a hazánk gazdaságának gerincét képező ipari üzemek, a bank- és a biztosítási rendszer vezető cégei, a közszolgáltatások, a nagy- és kiskereskedelem döntő hányada. Az új tulajdonosokat zömében még konkrét országokhoz sem lehetett kötni. A privatizációt egyhangúlag sikerágazatnak hitte a „gondosan irányított” közvélemény. Aki akár a magánosítás tempója, módszerei és főként a meghatározó ágazatokban domináns külföldi jelenlét ellen szót emelt, az kirekesztette magát a közvélemény-formálók közül, rosszabb esetben még szélsőségesnek is bélyegezték az ehhez tartozó, ma is használatos állandó jelzők kíséretében.
Negyedszázad elteltével azonban megvonható a mérleg. A teljes időszakra vetítve az ország gazdasága valójában stagnált növekedés helyett, elveszítettünk másfél millió munkahelyet, az alkalmazásban maradt foglalkoztatottak a nyugati termelékenység közelébe jutottak ugyan (azaz új foglalkoztatóik kihajtják belőlük az általuk elvárt teljesítményt), amiért azonban még annyi bért sem fizetnek nekik, mint amennyit az „átkosban” el tudtak érni átlagosan a munkavállalók.
Az időközben agyonhangoztatott, exportvezérelt gazdaságpolitika azonban nem más, mint a mesterségesen olcsón tartott hazai munkabérekkel elért magas termelékenység hozadéka. Ezt a profittöbbletet természetesen a világpiaci exportjukból söprik be a hazánkba telepedett multik. Az olcsó munkabérek tehát nem hazánkat, hanem a hazánkban működő nemzetközi cégek külföldi központjait teszik versenyképessé azáltal, hogy itt olcsó beszállítókra találtak, illetve a kiválasztott tevékenységet hozzánk szervezték ki. Miközben a nálunk működő multik profitkönyve dagad, mi ki sem látunk a panaszból, ami hazánk gazdaságának világpiaci versenyképességét illeti. Azon kívül, hogy az olcsó hazai munkaerő a külföldi szereplők versenyképességének tápláló forrása, hazánk egyben a golyófogó szerepét is betölti piaci zavarok esetén. Szarkasztikus, de attól még igaz a mondás, hogy ha Németországban a gazdaság egyet tüsszent, mi megbetegedünk. Erről a múltban kevés szó esett, ezért a legutóbbi ékes bizonyítékról feltétlenül szót kell ejtenünk éppen a szükséges változtatások okán.
Történt, hogy a német ipari termelés nagyot zuhant idén augusztusban. (Orosz embargó, gyenge
európai konjunktúra és így tovább.) Mi sem természetesebb, hogy nálunk is ugyanez azonnal megesett, ráadásul az exportunk is nagyot zuhant, kevesebb tartalékba helyezhető deviza keletkezett. Az is kiderült, hogy a baj fő forrása egyetlen nagy, nálunk kiemelt tisztelettel övezett autógyártóhoz köthető, ami egy hónapra leállt, termelése kimaradt, így zavarba ejtette a magyar nemzetgazdaság statisztikusait. Nyilván a német anyacég inkább a hazai egységeitől rendelte meg mindazt, amit korábban tőlünk mint beszállítótól rendelt, de ez az ő részéről természetes is. Jó, ha ezzel végre tisztában vagyunk. Régi problémánk, hogy a hazai tulajdonú kis- és közepes cégek nem nagyon exportképesek. Valójában inkább örülhetnénk, hogy még mindig ezek foglalkoztatják a legtöbb magyar munkavállalót azok után, amit az elmúlt negyedszázadban átéltek. Jó hír, hogy a következő hét év uniós forrásának hatvan százalékát a kicsik- és közepesek felzárkóztatására fordítják majd. Remélhetően exportképességük megerősítése lesz az egyik cél. Ma azonban erre még kevés példát látni. Miközben laza kézmozdulatokkal juttat az állam az exportáló multiknak tízmilliárdos támogatásokat, például akár tíz-húsz millió forintot is munkahelyenként, a hazai, exportreményeket felmutató cégek gyakran elakadnak, mert nincs az a néhány száz millió a zsebükben, ami hozzásegítené őket kipróbált és saját forrásból kiizzadott eljárásaik iparszerű alkalmazásához.
Több ilyen sikertelenül próbálkozó, egyébként exportra is esélyes hazai fejlesztésről hallottam. Kettőt magam is megfigyelhettem a helyszínen, működés közben. Az egyik berendezéssel nedves szennyvíziszapot lehet környezetbarát módon égetni, ahol csekély a maradványanyag mennyisége, és elektromosságot lehet termelni a felszabaduló hő segítségével. Szakmai kifogás nincs, de forrás sincs (kockázati tőke vagy uniós pénz sem) arra, hogy ne csak a prototípus szülessen meg, de a sorozatgyártás is beinduljon. A berendezés mobil, és alkalmas arra, hogy körbejárja az országot (vagy fél Európát), szennyvíziszapot semmisítsen meg, és áramot is termeljen. A szennyvíziszap kezelése mindenütt növekvő környezeti ártalommal jár.
A másik szerkezet napenergiából vagy az úgynevezett hulladékégetésből származó hőből teremt elektromos energiát kén segítségével, nagyon hízelgő környezetvédelmi paraméterek mellett. (Kén is van bőven feldolgozott kőolajunkban.) Kitűnően alkalmazható hazánkban és olyan nagy területű országokban, amelyekben sokat süt a nap, de hiányos még az elektromos hálózat kiépítettsége. Mindkét berendezésre van igény külföldön, de a külföldiek a finanszírozás fejében rátennék a kezüket magára a találmányra is, az abból származó profittal együtt persze, mint eddig, számtalan más esetben. A két eset külpiacosítása darabonként néhány száz millió forint, ami nincs, de van a multiknak sok-sok milliárd még mindig. Hiába, a megszokás nagy úr. Az ilyen és hasonló projektekkel pedig enyhíthetnénk a globális betagozódásból adódó vészes sebezhetőségünket, hogy olcsó bérrel teszünk versenyképessé idegen társaságokat, ráadásul még piaci pofozózsáknak is bennünket használnak.
Boros Imre – magyarhirlap.hu
Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!
Köszönettel és barátsággal!