Ma 2017 április 27. Zita napja van. Holnap Valéria napja lesz.

Bogár László: Elveszett illúziók

Flag
5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Vagy egy százéves háború káosza, vagy egy ismeretlen logikájú százéves béke lehet az egyre fenyegetőbb válság megoldása.

Az amerikai elnökválasztási kampány vége felé Michael Moore neves dokumentumfilm-rendező, aki mint mindig, most is a demokrata jelöltre szavazott, egy kampánygyűlésen élő Molotov-koktélnak nevezte Donald Trumpot, akit a kifosztott, csalódott, indulatos választó hajít az őt eláruló politikai elitre. Aztán, miután természetesen Hillary Clintonra szavazott, Trump megválasztását követően még érdekesebb nyilatkozatot tett, a következőket hangsúlyozva: az egész kampány azt bizonyította, hogy a nép szerint az amerikai média egy cinikus prostituált, és hogy az amerikai választó gyűlöli az őt irányító uralmi csoportjait, sőt megkérdőjelezi az egész berendezkedés legitimitását is.

Az is kiderült, hogy a birodalmat eddig fenntartó mitológia összeomlóban van, a rendszer láthatóan csak az alig rejtett erőszak által működtethető. Eltelt öt hónap, és a birodalom most visszavág. Az elnök lényegében minden eredeti törekvése látványosan kudarcba fulladt, ráadásul úgy, hogy – mint az egészségügyi reformtervezete esetében – saját pártja is cserbenhagyta, sőt, szembefordult vele. Kulcsembereit sorra „kilövik” mellőle, legutóbb elkezdődött annak a mindent meghatározó Steve Bannonnak a „ledarálása” is, aki pedig szellemi értelemben Donald Trump egész stratégiájának megalkotója volt.

Ami pedig most Szíriával kapcsolatban történik, az azt látszik bizonyítani, hogy az elnök a legbrutálisabb birodalmi erők foglya, s azok akár olyan globális dimenziójú stratégiai lépésekre is rávehetik, amelyek totálisan szembemennek mindazzal, amire egész elnökségét építette. Az eddig is világos volt, hogy Szíria nagyon „útban van” a birodalomnak. A „vegyi fegyveres” trükk, amely Irak esetében már jól bevált, most is működik. Az egész iraki beavatkozás egyik döntő célja az ország olajtermelésének a birodalom közvetlen hatalomgazdasági ellenőrzése alá helyezése volt.

Ám e hatalomgazdasági komplexum számára Szíria kétszeresen is útban van. Részben, mert a két globális fő ellenség, Irán és Oroszország szövetségese, részben pedig azért, mert az iraki olaj a legegyszerűbben rajta keresztül juttatható el a mediterrán térségbe. Szíria közvetlen katonai megszállását azonban – a nyilvánvaló kockázatok miatt – eddig nem nagyon vállalta egyik amerikai adminisztráció sem. Eddig nem, de most ezzel az akcióval mindez más megvilágításba került.

Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy az Iszlám Állam fedőnevű projekt mögött szintén maga a birodalom áll, amely elsősorban ezzel a „fegyverrel” próbálta volna elvégeztetni a „piszkos munkát”. Az igaz, hogy akárcsak az al-Kaida esetében, amelyet még Afganisztán szovjet megszállása idején konstruált a birodalom hasonló stratégiai megfontolásból, itt is kissé „elszabadult” ez a fegyver, de mivel a birodalom nem túlságosan „költségérzékeny”, így feladatát elvégezvén nyilván az „Iszlám Államot” is ugyanúgy likvidálja majd, mint egykori hű eszközét, az al-Kaidát is annak idején.

Az egész ügy kapcsán ahhoz az alapdilemmához kell visszatérni, amely már Donald Trump megválasztásának éjszakáján is felmerült, hogy akkor most mi is történt valójában. Az elmúlt évezredek során a „birodalom” mindig mindent véghezvitt, amit akart, akarata tehát maga volt a történelem. Amikor pedig néha, legalábbis látszólag, nem az történt, amit a birodalom akart, idővel mindig kiderült, hogy legfeljebb mi nem láttuk előre a valóságos mozgatórugókat, vagyis kerülő úton ugyan, de mégis az ő akarata érvényesült ilyenkor is.

Az már akkor is kizárható volt, hogy a birodalom ekkorát „tévedett” volna, egyértelmű favoritját, Hillary Clintont veszni hagyva. Valószínűbbnek látszott már akkor is, hogy a birodalom legbelső szuperstruktúráin belüli törésvonal megjelenéséről lehet inkább szó.

Azt azonban mostanáig nem nagyon lehetett beazonosítani, hogy mi is lenne e törésvonal lényege. Tény, hogy a mostani elnök és a jövőbeli elnökök birodalmi „végfelszámolóként” kell, hogy működjenek. Az elmúlt több mint félezer év logikája alapján az amerikai birodalom egy-két évtizeden belül ugyanúgy aláhullik, mint elődei, a portugálok, a spanyolok, a hollandok, a franciák és az angolok.

Úgy látszik, a globális szuperstruktúra nagyjából egy évszázadonként mindig „lecseréli” az addig világbirodalomként üzemeltetett nyugati nemzetállamot, de most ez a birodalomváltás egy kissé mintha bonyolultabbnak látszana az eddigieknél. Először is nincs több nyugati nemzetállam, amely most sorra kerülhetne. Másodszor a szóba kerülő nem nyugati nemzetállamok – legelsősorban Kína – világbirodalommá emelése nem látszik kivitelezhetőnek. Ha viszont ennek nyomán megtörik az elmúlt hatszáz év perio­dicitásának alaplogikája, akkor a következő évszázad során vagy egy százéves háború káosza, vagy egy még ismeretlen logikájú százéves béke, eddig nem tapasztalt komplexitású globális együttműködési rendszere, netán a „globális világállam” lehet az egyre fenyegetőbb válság megoldása.

Donald Trump váratlan elnöksége feltehetőleg arra vezethető vissza, hogy személyisége látványtechnikailag sokkal szélsőségesebb megoldásokat is képes legitimálni, mint riválisáé. Az elmúlt hetek fejleményei azonban azt látszanak igazolni, hogy a globális birodalmi szuperstruktúra drámai fordulattal nem a százéves béke, hanem sokkal inkább a százéves háború stratégiáját követi, és ehhez Trump labilisan impulzív személyisége kitűnő talapzatul szolgálhat.

Bár a történetnek szerencsére nincs vége, sőt, szinte még el sem kezdődött igazán, de az illúzióknak igen, és az is biztos, hogy kalandos időknek nézünk elébe.

Bogár László - www.magyarhirlap.hu