Előbb még felmerült, hogy esetleg ne „ajándék” legyen ez a tizenkétezermilliárd dolláros összeg, hanem a befizető államok ennek fejében tulajdonrészt szereznének a bankokban, de aztán a globális média „óh, ne már, ez annyira komcsis lenne, államosítás, miegymás”, maradjon inkább ajándék. Persze formálisan azt azért vállalták, hogy ebből a pénzből újra beindítják a szinte teljesen „befagyott” hitelrendszert.

A „befagyás” pedig azért következett be, mert a bankok jelezték, hogy eddig ugyan felelőtlenül hiteleztek, de tanultak ebből, és most már egyáltalán nem hiteleznek. Ez azonban igen rövid idő alatt olyan láncreakció­hoz vezetett volna, ami az egész világgazdaságot szétroncsolhatta volna. Ám a bankok ígéretükkel ellentétben nem hiteleztek, hanem az államtól kapott ingyen pénzt a jegybankokban „pihentették”, de most már kamat fejében.

Plusz horribilis jutalmakkal ajándékozták körbe egymást, szó se róla, valóban „jó munkát végeztek”, hisz mesterségesen keltett hisztériával megzsarolták az államokat, horribilis összegű ingyenpénzt kaptak, tehát happy end!

A helyzet azonban nem mindenkinek volt ennyire hepi, egészen pontosan a bankokon és „kiszolgálóikon” kívül mindenki más vesztese volt ennek a trükksorozatnak. A kormányok az államháztartáson keresztül tehát engedtek és fizettek, abban a reményben, hogy a bankok teljesítik az ígéretüket, de nem így történt. Sőt egy-két év hatásszünet után a globális pénzhatalmi rendszer a média segítségével riadót fújt. Az államok súlyosan eladósodtak, és ez egyre kockázatosabbá teszi a finanszírozásukat, így kénytelenek vagyunk jelentősen megemelni az adósságaik kamatát, hangzott a verdikt. És az államok, a kormányok nem azt válaszolták ám, hogy „már bocsi, de nem tűnik fel számodra, kedves globális pénzhatalmi rendszer, hogy éppen azért adósodtunk el, mert te megzsaroltál minket, és, hogy az a pénz, amivel neked tartozunk, az ott van nálad”. Nem, nem ezt mondták… És nem is azt, hogy „ráadásul mi ingyen adtuk neked, te pedig most kamatostól akarod újra kivasalni belőlünk ugyanazt a pénzt. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túldimenzionált a követelés, szóval nem lehetne, hogy kicsit kevésbé légy mértéktelen?”

Nem, az államok, kormányok nem ezt válaszolták, hanem szemlesütve szégyenkeztek, és jelezték, mindent megtesznek majd, hogy önmagukat és állampolgáraikat sokkal szerényebb fogyasztási szintre „állítsák be”. És ezzel elkezdődött a megszorítások végtelen végzetes spirálja, ami most már pénzügyi fekete lyukként működik. A PIGS országok (Portugália, Itália, Görögország és Spanyolország) a globális pénzhatalmi rendszer regionális „lőterévé” váltak, ahol az összes létező pénzfegyvert kipróbálták már.

Az igazi kísérleti nyúl azonban valójában Magyarország volt. Nagyon fontos volna kimondani végre, hogy ami velünk történt 2008 őszén, az egyfajta főpróbája volt mindannak, amit azóta a PIGS országokkal művelnek. A forgatókönyv lényege mindig ugyanaz. Egy eleve történelmi adósságcsapdába hajszolt országra rászáll a globális véleményterrorként működő média, és mesterségesen keltett hisztériával eléri, hogy a globális piacokon gyanakvó, ellenséges hangulat alakuljon ki az országgal szemben. Majd egy brókercsoport koncentrált pénzügyi támadást intéz ellene, ami normális körülmények között rövid időn belül automatikusan kifulladna.

Ám a helyzet lényege éppen az abnormalitás, a felfokozott érzelmek, indulatok, a pánikhangulat. És ebben a helyzetben nem olyan nagyon bonyolult feladat mindezzel olyan lavinát elindítani, amelyet aztán már semmilyen módon nem lehet megállítani. És pontosan ez történt Magyarországgal is. Ráadásul a globális „konstruktőröknek” volt dramaturgiai érzékük, mert Magyarországot az október 23-a körüli héten támadták meg pénzfegyvereikkel, és az IMF és Magyarország közötti „fegyverszüneti megállapodáson” november 4-i dátum szerepel, hangsúlyozandó, hogy nyilvánvaló színjátékról van szó.

Eladósodásunk újabb kényszerű hulláma tehát azt a célt szolgálta, hogy teszteljék, a lokális kollaboráció zavartalan „üzemeltetése” megfelelő színvonalon működik-e. Amikor például Görögország és Olaszország esetében észlelték, hogy a helyi „együttműködők” még nem elég „készségesek”, akkor minden különösebb teketóriá­zás nélkül egyszerűen „félretolták” az egyébként a demokrácia szabályai szerint megválasztott miniszterelnököket, és saját megbízható ügynökeiket ültették a kormányfői székbe. Tették mindezt a nyugatias demokrácia nagyobb dicsőségére.

A megszorítások végzetes spiráljában vergődik most már szinte az egész nyugati világ, és benne hazánk is. Ma már minden gondolkodni képes ember világosan látja, hogy mindez nem a megoldás, hanem a megoldandó súlyos probléma maga. Vagyis a globális pénzhatalmi rendszer az egész álság-válságot azért „hagyta megtörténni”, hogy ürügyhez jusson az újabb kifosztó szivattyúk „felszereléséhez”. Az előttünk álló igen kritikus és veszélyes idők igazi kihívása éppen az, hogy mindezt felismerik-e a „gazdaállatként” használt lokalitások társadalmai. Magyarország miniszterelnöke azt világosan látja, hogy forradalomra és szabadságharcra van szükség ahhoz, hogy ebből a végzetes csapdából kikeveredjünk. A 2010 és 2014 közötti ciklus azonban inkább csak arra jó, hogy összegezzük tapasztalatainkat. A 2014-es választások igazi tétje pedig az, hogy lesz-e a kísérletnek méltó folytatása.

Bogár László – magyarhirlap.hu