„Erre van igény”- nagyjából ilyesmi az indok a kereskedelmi rádiók részéről, ha azt kérdezik tőlük, a színtelen, szagtalan, egynyári slágerek mellé miért férnek be olyan nehezen a fajsúlyosabb dalok. Ákos koncertje szerencsére bizonyíték arra, a színvonalas, valódi mondanivalót közvetítő előadásra is van kereslet.

Talán ismerik az olvasók azt a viccet, amikor Kissnek halála után felkínálják a lehetőséget, hogy maga döntsön, a mennyországba vagy a pokolba akar-e kerülni. Először megnézi a mennyet (a háttérben halk opera, könyvet olvasó, festegető, csendben elmélkedő emberek), majd a poklot is, ahol vad orgia, meztelen, dús keblű bombázók, töméntelen mennyiségű alkohol és megannyi más csábító program várja. Kiss az „unalmas” mennyország helyett a mozgalmasabb pokol mellett dönt, mire egy óriási üstben találja magát, ráadásul egy vödör forró szurkot is a nyakába öntenek. Felháborodottan kérdőre vonja Lucifert, hogy néhány perccel korábban még egészen másról volt szó, mire megkapja a kiábrándító választ:

– Hja, hát az volt a marketing.

Ákos esetében azonban nem kellett attól tartani, hogy az előzetes ígéretek (óriási színpad, gigantikus kivetítő, idehaza párját ritkító hang- és fénytechnika) után olcsó diszkók haknipartijainak szintjét is csak alulról súroló koncert kap, aki megveszi a jegyet a Budapest Sportarénába. Inkább az töltötte el kíváncsisággal az embert, milyen lehet majd az a buli, amit a fellépéseinek színvonalára mindig rendkívül igényes énekes-dalszerző is úgy harangoz be: egyszeri és megismételhetetlen.

E hosszú bevezető után a válasz röviden: tényleg egyszeri és megismételhetetlen. A közel háromórás program után ugyanis még Ákos koncertjeinek rendszeres résztvevői is arról beszélgettek, nemigen emlékeznek olyan közös bulira, ami ennyire tökéletes volt.

Kovács Ákos több mint két évtizedes (s persze még korántsem véget érő) pályafutásának mintegy harminc kiválasztott dalából olyan műsor állt össze, amely után semmiféle hiányérzetünk nem lehetett. Egyik pillanatban egy líraibb, lassabb dalt hallgatva elmerengtünk annak mondanivalóján, pár perc múlva múlva már azt vettük észre, hogy egy zúzósabb szám ütemeire önkéntelenül is ugrálni/táncolni/tapsolni kezdünk, ki-ki vérmérséklete szerint. Hogy ezt a gyakorlatban is érzékeltessük, a koncert kezdetén A katona imája a tettekkel való szembenézést, ha tetszik, a megtérést leíró sorai (Üldöztem már/És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek/Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!) után az Ideális popsztár (Azt mondják/Játszd el azt a szépet/Amit mindig szoktál/Ül, okos és gyorsan tanul/Nem vagy más/Csupán/Egy ideális popsztár) egészen más világba repített, mégsem mondhatnánk, hogy e két dal tartalma, üzenete között nincs összefüggés. Mert van. Csak érteni kell.

De a változatosság nem csupán a tempóra volt igaz: lemezbemutatóról lévén szó természetesen sorra elhangoztak a legújabb album dalai, de az Indiántánctól az Új törvényen át a Minden most kezdődik el című számig a korábbi jó húsz esztendő számos más kedvelt „képviselője” is bekerült a programba. Még olyan olyan dal is, mint A sámán szól, amit sok tősgyökeres Ákos-koncertlátogató is emberemlékezet óta nem hallott.

Ami a közönséget illeti, nos, rájuk sem lehetett panasz. Egy tizenkétezres lemezbemutatón természetesen olyanok is vannak, akik nem éneklik teli torokból az összes slágert, voltak azonban olyan pillanatok, amikor nemigen lehetett csendesen nézelődő embert látni: ilyen volt a három hangra és „Szeretlek, bébi” mélységű szövegekre építő könnyűzenei ipart fricskázó Főleg régen, vagy épp a bonanzás Kihalt minden elhangzása is.

Fotók: Saródi Bálint

Amiről még szót kell ejtenünk, az a duett. Ákos kevés énekesnővel állt színpadra pályafutása során, s hogy Janicsák Veca meghívásának még nagyobb súlyt adjon, Ákos a bekonferáláskor még azt is elmondta: ha át kéne adnia valakinek a stafétát, Vecának szívesen tenné. Az Érintő közös előadása nem is okozott csalódást: az este egyik csúcspontja volt, csak remélhetjük, lesz még hasonló közös produkció.

Ákos a koncert előtt bejelentette, a lemezbemutató után tart egy kis szünetet, feltöltődik, átgondolja, milyen irányba induljon tovább. Ha eddigi pályafutását nézzük, azt láthatjuk, hogy miközben sokan akkor próbálnak váltani, amikor kezd kicsit döcögni a szekér, ő mindig a csúcson vágott bele valami újba. Ez a magyarázata annak, hogyan tudta hullámvölgyek nélkül végigcsinálni az elmúlt huszonhárom esztendőt. Mindenesetre akármi is lesz a következő dobása, ezúttal nagyon magasra helyezte a lécet.

Bándy Péter, demokrata