Huszt városába és várába Kölcsey verse hívott, küldött. Látni a várromot, megállni bús düledékein, figyelni a csendet, hallgatni a szót: „régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér?” A verset 1831 utolsó napjaiban, a „cselekvés vonzásában” írta Kölcsey, tevékeny közéleti munkás napjai szünetében, Szatmárcsekén. Az élmény egyébként hat évvel korábbi: a költő 1825 májusában kereste fel a várat, aminek közvetlen élményét a Régi várban című epigrammájában rögzítette. Ebben – írja Horváth Károly – a bús düledék és a felleg alól kelő hold mozzanata mellett csak a hazafiúi emlékezés és fájdalom kap hangot:
„S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,
Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.”
Egy baráti kérés nyomán régóta gondolkodom azon, miként lehetne megújítani a tévében a Vers mindenkinek sorozatot. Az ötlet, hogy a verset meg kellene jeleníteni, képpé varázsolni, könnyen adódott, de a hogyannal bizony bajba kerülnék én is. Irodalmi klip legyen, mondtam, de az elképzelt eredmény gondolatára többen is megremegtek. (Fotóban ez sokkal könnyebb.) Most, hogy a fentieket, Kölcsey „vetített képét” leírtam, jutott eszembe mindez, mert a kísérletre – sikerre vagy bukásra ítéltetve, előre meg nem mondom – alig van alkalmasabb vers, mint ez az ismerős epigramma, amelyet össze lehet kapcsolni a Régi várban című, azonos ihletésű és élményű verssel. Mellé számos ideillő zenét találhatunk Liszt kései zongoradarabjai között.
De térjünk vissza Husztra! A vár valószínűleg a tatárjárás után épült. A XIV. században a Drágffyak Zsigmond királytól adományul kapták. A XV. század végén a város újra a korona birtokába került vissza. A Wesselényi-féle összeesküvés idején I. Rákóczi Ferenc hadainak egy része ott talált menedéket Johann Spork generális elől, aki a tízezer főnyi császári katonaságot vezette. 1703-ban Rákóczi híve, Ilosvay Imre a várba lopódzván a fizetetlen német őrséget Rákóczi pártjára állította, s ezután Huszt lett a felvidéki mozgalom központja. 1711 áprilisában ide, Husztra hívta végső tanácskozásra a szövetséges karokat és rendeket Rákóczi, de terve nem sikerült. Viszont megköttetett a szatmári béke, amelyben Pálffy János gróf a többi vár között Husztnak az átadását is feltételként szabta. A várat 1723-ban három villámcsapás érte, s ekkor kezdődött el lassú pusztulása.
A várban akkor jártam, amikor különleges engedély nélkül lehetett már Kárpátalján utazni, persze kísérő az autóban is, mögöttünk is állandóan volt. Emlékszem, mennyi „érdekességet” olvasott fel az idegenvezetőnk. Először bosszankodtunk, mert nem értettük, aztán rájöttünk, hogy minden bizonnyal belügyi alkalmazott, s csak mosolyogtunk, amikor Husztról ilyesféléket mondott: „Élénk, fejlődő ipara, kalap-, cipő-, bútorgyárai és egyéb üzemei vannak.” De egy másik mondatára még jobban emlékszem: „Főleg rókákra, nyulakra és fácánokra vadásznak a helyi vadászok.” Én ott egy hosszú pillanatig valóban a nyulakra, rókákra és fácánokra gondoltam. A vadászok képe – nyilván nem volt ilyen élményem – akkor nem rémlett fel előttem.

Móser Zoltán, mno.hu