ezért – de elsősorban a birodalom egyben tartása érdekében – erélyes intézkedésekre volt szükség.

"Egy olyan csekély réteg esküdött össze, amelynek kapzsiságát még a szerencsés idők bősége sem elégítené ki és lakatná jól”

Diocletianus császár olyan szigorú ár- és bérmaximalizálást vezetett be, ami – mai párhuzamot vonva – felért egy rezsicsökkentéssel.

A barbár betörések által, de akkor már a belső problémái és konfliktusai miatt is meggyengült Római Birodalomban az időszámításunk szerinti harmadik és negyedik század fordulója táján eluralkodott a bizonytalanság, szélhámosok verték fel az árakat, a kereskedelemben korábban soha nem látott anarchia szabadult el.

A mesterségesen drágított termékek és főleg az élelmiszerek irreálisan magas ára – mai szavunkkal mondva: a hiperinfláció – gyakorlatilag a megélhetés szélére sodorta a római polgárságot, ezért sürgősen – és elsősorban a birodalom egyben tartása érdekében – erélyes intézkedésekre volt szükség. Diocletianus császár központi rendelettel szigorú ár- és bérmaximalizálást vezetett be, és szabályozta a húsárak legfelsőbb lehetséges szintjét, amit akár az első kormányzati rezsicsökkentésként is felfoghatunk.

 „Hogy államunk sorsát lelkiismeretesen irányítsuk és méltón mozdítsuk elő, az állam tekintélye, Róma méltósága és nagysága kívánja meg. Ezért mi, akik az istenek kegyes jóindulatából a barbár törzsek őrjöngő rabló hadjáratait e népek megsemmisítésével megszüntettük, az örökre megteremtett békét az igazságosság védő falával vesszük körül” – ezzel a bevezetéssel adta ki a Római Birodalom egész területén érvényesített rendeletét az uralkodó, Diocletianus császár.

Diocletianus (244–311) volt az, aki a harmadik század végén átszervezte az akkor már hanyatló, de még mindig erős – szükség esetén pedig megfelelően komoly haderőt is felvonultatni képes – birodalom közigazgatását, amire uralkodásának idején már igen nagy szükség mutatkozott. Hiszen az ezt megelőző időszakban, az úgynevezett principatus korában a köztársasági intézmények, habár még nagyon sokáig fennmaradtak, végül már teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. A császár rendelkezéseinek bevezetőjében ezekkel a szavakkal intette engedelmességre a birodalom népét: „Ezért minden alattvaló engedelmességére hivatkozunk, hogy a közösség hasznára kiadott rendelkezést jóindulatú készséggel és köteles tisztelettel tartsák meg, annál inkább, mert ez a rendelet nemcsak az egyes váro­soknak, népeknek és tartományoknak van hasznára, hanem az egész világnak, amelynek megrontására csak egy olyan csekély réteg esküdött össze, amelynek kapzsiságát még a szerencsés idők bősége sem elégítené ki és lakatná jól, amely pedig ezeknek az embereknek az egyetlen célja.” (Diocletianus edictum 1-2)

A korábbi római polgárok ekkor váltak „szimplán” csak alattvalókká (subiecti), a birodalom pedig dominatusszá, vagyis abszolút monarchiává alakult át.

A császár zsákutcája

A tetrarchia, vagyis a megosztott négyes uralom időszaka volt ez a birodalom történetében, társuralkodók vezették és irányították Rómát. A tartományok közül a keleti provinciák tartoztak Diocletianus hatáskörébe, Illyricum állt Galerius fennhatósága alatt, Itáliát és Afrikát Maximianus vezette, Gallia, Hispánia és Britannia hétköznapjait pedig Constantius alakította a saját képére és a saját hatalmi struktúráinak megfelelően. Egy elkeseredett próbálkozás volt ez Diocletianus részéről, hogy a birodalmat a sok széthúzó erő és önös érdek ellenére mégis egyben tartsa.

S habár Diocletianus reformjai őt magát nem élték túl, és a tetrarchia rendszere sem maradt fenn tartósabban, a politikai és társadalmi rend megerősítésére tett erőfeszítései mégis eredményesek voltak. Mindezek azonban komoly terheket róttak az alattvalóira is, elsősorban adóban és munkában, de a katonai szolgálat tekintetében is, sőt – mint már jeleztem – az egyéni szabadságjogaik egy részének elvesztésében is. Tagadhatatlan tény, hogy Diocletianus erőszakos eszközökkel szilárdította meg a császári hatalom tekintélyét, sőt a véres keresztényüldözések is az ő nevéhez kötődnek, mert ezzel kívánta biztosítani az uralkodó a régi istenek tekintélyének a megóvását. Ő ugyanis összefüggést látott az erős, központi, császári hatalom megőrzése és a régi vallás, a régi istenek tisztelete között. Ebbéli igyekezete azonban minden vérgőzös elborultság ellenére is eredménytelenül végződött: az új vallás ekkor már megállíthatatlanul terjedt, egyre népszerűbb volt a római alattvalók körében, és tekintélye egy idő után már jelentősen meghaladta a régi (kis)istenek tiszteletét.

Diocletianus császár tehát besétált egy zsákutcába, amelyből később sem volt mersze kihátrálni, uralkodásának időszakát tehát sokak szemében máig is leginkább a keresztényellenessége jellemzi. Mindez pedig történelmi távlatokban elhomályosítja azt, hogy gazdasági szempontból azonban épp az ő reformjai járultak hozzá és lényegében azok tették lehetővé később, ekkor már I. Constantinus (Nagy Konstantin) nevével fémjelezve, a kereszténység államvallássá emelését.

„És ennek a bajnak a gyógyításával majdnem elkéstünk, mert so­káig fontolgattuk a tennivalókat, vagy nem alkalmaztuk egyelőre a megfelelő orvosszereket, abban a reményben, hogy a legsúlyosabb bűntettekre vetemedett emberek maguktól is igyekeznek megjavulni. Mi tehát olyan intézkedésekhez folyamodunk, amelyeket a kényszerítő körülmények már régen megköveteltek volna. Mert ki ne érezné, hogy akár a kereskedelmi forgalomban, akár a piacokon naponta gazdát cserélő árucikkek árait úgy fölverték, hogy ennek az eszeveszett árdrágításnak most már sem az árucikkek bősége, sem több év gazdag termése nem bír gátat vetni?” – fogalmazott a császár rendeletének indoklásában.

Készséges engedelmesség

„Tartományaink lakosai! Az emberiségnek mindenkire kötelező törvényei parancsolják, hogy véget vessünk azok telhetetlenségének, akiknek egyetlen gondja az, hogy még az isteni jótéteményeken is nyerészkedjenek. Joggal és méltán határoztunk úgy, hogy megszabjuk, nem az árucikkek árát – mert azt nem is lehet helyesen megállapítani, hiszen egyes tartományoknak bő volt a termése, és ezek boldogan dicsekedhetnek a kívánatos olcsósággal és a kivételes bőséggel –, hanem az árak felső határát. Hogyha ugyanis történetesen drágaság ütné fel a fejét valahol, akkor az árdrágítást rendeletünk megállítsa, és törvényes intézkedéssel megzabolázza.”

 Diocletianus pedig a legsúlyosabb büntetést helyezte kilátásba az árdrágítókkal, a nyerészkedőkkel szemben:

 „Elrendeljük, hogy aki ezt a rendelkezésünket vakmerően megszegi, halállal bűnhődjék. És ezt a rendeletet senki se tekintse kíméletlennek, mivel mindenkinek módjában áll elkerülni a büntetést, ha mértéket tart. Minden hűséges alattvalónkat felhívjuk tehát, hogy rendeletünket a közjólét érdekében készséges engedelmességgel és illő hódolattal tartsa tiszteletben.”

Rendeleteivel a római császár tehát nem ment el a központi árképzésig, ugyanis azt – már csak a birodalom hatalmas kiterjedése miatt is – lehetetlen lett volna, és nem is volt arra lehetőség, hogy egységes díjszabást alakítsanak ki a más és más helyi adottságokkal rendelkező régiók, vagy­is provinciák számára, ellenben a felső határ megszabásával biztosították azt, hogy a nyerészkedők és spekulánsok ellenében a kiskereskedelmi árak a realitások szabta keretek között mozogjanak. Ha akarjuk tehát, a rendelkezések szigora ellenére is ez volt az első olyan feljegyzett eset a történelemben, amikor egy uralkodó a közjólét érdekében olyan kiadáscsökkentő intézkedéseket vezetett be, amelyek – nem a kincstár bevételeinek növelését, nem a központi keretek szélesítését és nem a sarcok, adók és vámok növelését, hanem – a lakosság anyagi terheinek mérséklését célozták meg. Így hát, ha történelmi távlatokban keresünk releváns párhuzamokat, akkor az intézkedést az első rezsicsökkentésként is felfoghatjuk.

A hanyatlás megállítása

Reformjaival ekkor már Diocletianus sem tudta megállítani a Római Birodalom hanyatlását, mégis, a már nagyon is érezhető válság ellen lépett fel egy hatásos, de csak átmeneti eredményeket hozó megoldási kísérlettel. A birodalomban ebben az időszakban már túlságosan nagyra és széles körűre terebélyesedett a belső elégedetlenség, s a maga módján bizony ez is indokolta a császár intézkedé­seit. Egyiptom földjén például az addigi súlyos terhek elől a szabad parasztok, de az úgynevezett colonusok, vagyis a kisbérlők is (aki a nagybirtokosok földjeinek egy-egy parcelláját terményhányad fejében megművelték) tömegesen menekültek a sivatagba. Mellesleg épp ez a jelenség is segítette a kereszténység terjedését, mert azok, akik közülük nem váltak rablókká, útonállókká, fosztogatókká, az új tanítások hatására az aszkézist választották, sokan remeteként éltek.

A négyes uralomnak és Diocletianus reformjainak tehát volt egy – sajnálatosan nagyon rövid – átmeneti, a történészek által egybehangzóan sikeresnek mondott időszaka, amelyben ideig-óráig sikerült helyreállítani a birodalom egységét, de amelyet hamarosan kikezdtek a fennálló társadalmi rend visszásságai, illetve a felmerülő valós problémák kezelésére meghozott, sok esetben rossz irányt meghatározó, téves, a gondokat csak még tovább súlyosbító kényszerpályát meghatározó intézkedések és akciók (keresztényüldözések, a feketepiac térnyerése és egyebek).

Diocletianus és uralkodótársai között is meggyengült az egység, a Római Birodalom minden eresztékében recsegett-ropogott. A korra egyáltalán nem jellemző, s éppen ezért egyedülállónak is mondható módon a tetrarchia tagjai 305-ben lemondtak és visszavonultak. A belső harcok pedig csak felerősödtek azzal, hogy a korábbi alcsászáraik kezébe került a hatalom, az irányítás.

Nagy Konstantin a következő esztendő közepén jutott hatalomra, s felismerve elődeinek kudarcosságát, illetve a kudarcok okait – a tetrachia bonyolult államszervezetét, a provinciák problémáit – további reformokkal igyekezett megszilárdítani a birodalmat. Természetesen ezek közül messze kiemelkedik a valláspolitikája, amelynek részeként a kereszténységet a többivel egyenjogú, de gyakorlatilag a császár különös jóindulatát élvező vallássá nyilvánította. Az uralkodói felfogásában az egyik legnagyobb változást pedig az jelentette, hogy a keresztény császár elődeivel ellentétben immár nem tekintette magát istennek – ellenben ez semmivel sem csökkentette a hatalmát, sőt, a korábban alkalmazott, kijelölés alapján történő utódlás helyett bevezette, vagyis törvényesítette a dinasztikus rendet.

Az újabb reformokkal a birodalmat ismét sikerült átmenetileg megszilárdítania, de ez már csak arra volt elég, hogy a túlélését ideig-óráig még biztosítsa. Utódai azonban már nem foganatosítottak olyan intézkedéseket, amelyek a lakosság anyagi terheinek csökkentését célozták volna meg, mint korábban Diocletianus esetében. Miközben a birodalom eresztékei egyre fülsértőbb hanghatások kíséretében recsegtek-ropogtak tovább, a válságokra megfelelő válaszok helyett – rossz politikusokként – már csak az adóterhek növelésével és a sarcok szigorításával válaszoltak. Ami pedig egyenes utat, megkérdőjelezhetetlen kényszerpályát jelölt ki a birodalom kettészakadásához, majd a bukásához.

Szabó Palócz Attila - magyarhirlap.hu