Ma 2021 december 09. Natália napja van. Holnap Judit napja lesz.
817dfd06217ea6eb0b4ef916f5ae4f50.jpg

Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 15.

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

1967-ben a Fradi úgy repült át a magyar NB I-es bajnoki mezőny fölött, mint az a Concorde gép az óceánon, amelynek prototípusát éppen ennek az esztendőnek az őszén készítették el, s mutatták be a tervezői.

Míg a Concorde a hangsebességet túllépve, az addiginak a felére, három és fél órára szűkítette a Heathrow-Kennedy repülőtér (London-New York) közötti távot, addig Alberték egy fél idény alatt megnyertek egy éves bajnokságot!

A Ferencvárosnak erről az egyetlen esztendejéről könyvet lehetne írni, meg sem kísérlem tehát, hogy néhány újságoldalnyi terjedelemben minden olyan eseményre kitérjek, amelyek amúgy ezt bőven indokolnák és megérdemelnék. Hihető, vagy sem, tény: az is csak egy erősen bővített mondat erejéig fér ide, hogy: a tavaszi szezon zárásakor a tabella élen a Ferencváros állt, ilyen eredménysorral:

  1. Ferencváros 15 14 1 – 40:9 29

Betűkkel is leírom, részint, mert olyan parádés, részint mert szinte hihetetlen: 15 meccsből a csapat 14-et nyer meg, egyet játszik döntetlenre, veretlen marad, s 40 rúgott góljára 9 kapott esik. (Arról már nem is beszélve, hogy előnye már ekkor 7 pont a második helyen utána loholó Újpesttel szemben, amely az őszi folytatásban, annak a közepe táján, lesz még 11 pont is!)

Egyiptomban a Lakat-csapat 1967 februárjában. (Novák Dezső gyűjteményéből)

S, tudja a Tisztelt Olvasó, mennyin múlott az, hogy a 15 meccsből 15 győzelem meglegyen?

Megmondom: 3 centin!

Egy nyolc meccs–nyolc győzelem mintázta sorozat végén a Fradi Dunaújvárosba utazott. A papírforma szerint sima három-, négygólos zöld-fehér győzelem prognosztizálható, igen ám, de a csapat két nappal korábban a Svéd Labdarúgó Szövetség meghívására Stockholmban Svédország válogatottjával (figyelem: egy magyar klubcsapat volt az ellenfele, egy a futballhagyományait és erejét tekintve nem akármilyen ország nemzeti tizenegyének) játszott barátságos mérkőzést, s cudar nagy (8:2) verést kapott.

Ma már bevallhatom: apám nem volt igazán elkeseredve ettől a 2:8-tól. Azt mondta, a 8-ból 8 bajnoki zsinór-győzelem után a csapat már kezdte azt hinni, a labda magától is bemegy az ellenfelek kapujába, egy ilyen nagy verés talán rádöbbenti a játékosait arra, hogy nemcsak az Üllői út 129. szám alatt üzemelő klub futballistái tudják mesterszinten űzni ezt a játékot.

Dunaújvárosban, 1:1-nél Katona elfutott a balszélen, beadott, középen érkezett Szőke (hogy került oda?), s öt méterről egy bombaerős fejessel (inkább rúgta volna, mert úgy szinte soha sem hibázott) kis híján kettétörte a Kohász pálya kapujának felső lécét!

Ha ez a Szőke fejes bemegy, akkor 100 százalékos tavaszt zárt volna a csapat, de azért olyan nagyon nem búslakodtak azok, akik kimentek a Szeged elleni idényzáróra. Flóriék valami egészen parádés játékot rajzoltak a gyepre, úgy nyertek 5:0-ra, hogy a 22. percben (…) már 4:0 volt az eredmény…

Az év mérkőzése mégis az a bizonyos oly sokszor megénekelt Újpest elleni rangadó volt, amely Esterházy Péter jóvoltából aztán a magyar irodalomba is bevonult („Amikor a Varga felbőrözte azt a Noskó nevűt…”) s amelyet mérvadó körök mind a mai napig a valaha volt legszínvonalasabb magyar bajnoki mérkőzésként emlegetnek.

Amit azon a verőfényes áprilisi délutánon a Ferencváros futballban bemutatott Arany János képességeivel lehetne csak írásban visszaadni. Az utókor nagy szerencséje, hogy a Filmmúzeum műsorán a mai napig vetítenek erről a meccsről egy tíz-tizenkét perces összefoglalót, ami egy kincs és egyáltalán nem kevés, de olyan, mintha egy Marilyn Monroe képről a keblek lemaradnak…

70 000-ren mondhatják el magukról, miszerint személyesen, a helyszínen élték át ezt a futballcsodát, amely több okból is egészen kivételes, hogy azt ne mondjam példátlan nézőszám a magyar futball történetében.

Úgy voltak 70 000-ren a lelátókon, hogy (a kettős rangadók történetében mondhatni egyedülálló módon) a Ferencváros és az Újpest „első meccset” játszott a Vasas-Bp. Honvédot megelőzően. Azon prózai oknál fogva, hogy a televízió, még jóval a bajnokság megkezdése előtt ebből a fordulóból (megjegyzem teljesen jogosan, hiszen senki se számíthatott a zöldek mágikus tavaszára) a bajnoki címet védő Vasas mérkőzését választotta, a tv-műsorba pedig egy fél 6-os kezdés illeszkedett.

Igen ám, de így a tömeg (amely a Népstadion kettős rangadóinak második meccsén mindig jóval nagyobb volt, mint az első meccsen, amit sohasem értettem igazán, hiszen akik már vették maguknak a fáradtságot és elindultak a pálya felé, azok vajon miért nem voltak kíváncsiak ugyanolyan létszámban az első meccsre is, rejtély…) nem szivároghatott folyamatosan a szektorokba, hanem egyszerre, jószerivel egy időben rohamozta meg a bejáratokat.

(fotó: Képes Sport)

No, ott aztán elszabadult a pokol… 70 000-ren egyszerre még a Népstadionba sem tudnak bejutni, nem beszélve arról, hogy akkoriban még nem ismerték az úgynevezett „beléptetési rendszert”, nem motozták meg a drukkereket. A jegyszedőket a szó szoros értelmében elsodorta a népáradat.

A Verseny utca felé eső kapukat a tömeg betörte, egymás hegyén, hátán, néha a másikon áttaposva rohantak az emberek a szektorok felé, amelyek közül ráadásul arra a meccsre hármat (felújítási munkák miatt) nem is tervezett kinyitni erre a napra a rendezőség, no, de ez a „terve” a szó szoros értelmében véve terv maradt csupán.

A futball istene (ha van ilyen) a szurkolókkal volt, nem történt nagyobb baleset, vagy tragédia, bár maga a helyzet ennek minden lehetőségét magában hordozta.

Több szektornyi nép maradt le Rákosi Gyula gyorsan szerzett vezető góljáról, a másodikat viszont már mindenki látta, amikor Varga olyan minőségű labdát tálalt Szőke elé, amelyért az éttermeknek „Michelin-csillagot” osztogatnak manapság.

De, milyen is az élet: a legnagyobb meccs legnagyobb poénja, naná, hogy újra Albert Flórián nevéhez fűződik.

Nem „tortadobálós” poén ez, sokkal inkább hihetetlen finomságokat magában hordozó, amolyan szakmai csattanó.

A második félidőben egy jobbról érkező beadás után 17 méterről, a jobbösszekötő helyéről olyan elementáris bombával küldi a hálóba a labdát Szentmihályi feje fölött, hogy az ősfradistáknak a nemzet bombázója, Deák „Bamba” jut eszébe.

Az az Albert Flórián lő távolról bombagólt, aki ugye, egy-két-három, maximum tizenhárom méterről szokta a góljait pöccinteni, perdíteni, besodorni, bekotorni, bokából elgurítani, belehelni, besóhajtani.

Bombameccsen lő bombagólt, naná, hogy bomba a siker is.

A meccsnek mégsem ő, hanem Varga Zoli az igazi nagy ünnepelt hőse! Gólt ugyan nem rúg, de úgy muzsikál, mint egy virtuóz. Lehártól Wagnerig minden létező dallamot eljátszik a kottás-könyvből, cseleivel néha jószerivel akaratán kívül is megalázó helyzetbe hozva az újpesti védőket.

Mert azt azért tegyük hozzá, hogy akit Varga „felbőrözött” (aki az a bizonyos „Noskó nevű”) korának egyik legrettegettebb, legjobb védőjátékosa, aki a későbbiekben, az Újpest színeiben hatszoros bajnokcsapat kikezdhetetlen/kihagyhatatlan tagja, 246 NB I-es mérkőzést, VVK-döntőt jegyez, s 15-ször a válogatott mezt is magára húzza.

Pedig a csodák délutánján taktikailag nem történt más, minthogy a védők közé általában beékelődő Albertet és az addig a középpályán varázsló Vargát apám erre a meccsre megcserélte. Flóri jött kicsit hátrább mintegy irányítani, Zoli pedig vállalva Noskóval a brusztot, klasszikus centert játszott. Ez a voltaképpen minimális változtatás olyan lehetetlen feladat elé állította a lilákat, hogy amire átcsoportosítottak már régen elveszítették a mérkőzést.

 

Az alberti-tettek erre a tavaszra persze még közel sem értek véget.

Úgy zár 12 góllal (nem a bajnokság, hanem a fél idény végén), hogy az első két fordulóban sérülés miatt nem is játszik, vagyis 13/12, azaz egy mérkőzés egy gól átlagban teljesít, ami az ő szintjén még nem is olyan bámulatra méltó. Erre a jelzőre sokkal inkább számíthat az alapvetően megváltozott hozzáállása, játékszelleme okán, amelyet ebben a bajnokságban az első perctől az utolsóig képvisel.

Egy percre meg nem áll, a szó soros értelmében feltúrja a pályát minden meccsen, kezd ráérezni arra, hogy a gólpassznak néha nemcsak az értéke, hanem az öröme is tud akkora lenni, mintha maga talál a hálóba.

Az év mérkőzése mégis az a bizonyos oly sokszor megénekelt Újpest elleni rangadó volt, amely Esterházy Péter jóvoltából aztán a magyar irodalomba is bevonult („Amikor a Varga felbőrözte azt a Noskó nevűt…”) s amelyet mérvadó körök mind a mai napig a valaha volt legszínvonalasabb magyar bajnoki mérkőzésként emlegetnek.

Amit azon a verőfényes áprilisi délutánon a Ferencváros futballban bemutatott Arany János képességeivel lehetne csak írásban visszaadni. Az utókor nagy szerencséje, hogy a Filmmúzeum műsorán a mai napig vetítenek erről a meccsről egy tíz-tizenkét perces összefoglalót, ami egy kincs és egyáltalán nem kevés, de olyan, mintha egy Marilyn Monroe képről a keblek lemaradnak…

70 000-ren mondhatják el magukról, miszerint személyesen, a helyszínen élték át ezt a futballcsodát, amely több okból is egészen kivételes, hogy azt ne mondjam példátlan nézőszám a magyar futball történetében.

Úgy voltak 70 000-ren a lelátókon, hogy (a kettős rangadók történetében mondhatni egyedülálló módon) a Ferencváros és az Újpest „első meccset” játszott a Vasas-Bp. Honvédot megelőzően. Azon prózai oknál fogva, hogy a televízió, még jóval a bajnokság megkezdése előtt ebből a fordulóból (megjegyzem teljesen jogosan, hiszen senki se számíthatott a zöldek mágikus tavaszára) a bajnoki címet védő Vasas mérkőzését választotta, a tv-műsorba pedig egy fél 6-os kezdés illeszkedett.

Igen ám, de így a tömeg (amely a Népstadion kettős rangadóinak második meccsén mindig jóval nagyobb volt, mint az első meccsen, amit sohasem értettem igazán, hiszen akik már vették maguknak a fáradtságot és elindultak a pálya felé, azok vajon miért nem voltak kíváncsiak ugyanolyan létszámban az első meccsre is, rejtély…) nem szivároghatott folyamatosan a szektorokba, hanem egyszerre, jószerivel egy időben rohamozta meg a bejáratokat.

No, ott aztán elszabadult a pokol… 70 000-ren egyszerre még a Népstadionba sem tudnak bejutni, nem beszélve arról, hogy akkoriban még nem ismerték az úgynevezett „beléptetési rendszert”, nem motozták meg a drukkereket. A jegyszedőket a szó szoros értelmében elsodorta a népáradat.

A Verseny utca felé eső kapukat a tömeg betörte, egymás hegyén, hátán, néha a másikon áttaposva rohantak az emberek a szektorok felé, amelyek közül ráadásul arra a meccsre hármat (felújítási munkák miatt) nem is tervezett kinyitni erre a napra a rendezőség, no, de ez a „terve” a szó szoros értelmében véve terv maradt csupán.

A futball istene (ha van ilyen) a szurkolókkal volt, nem történt nagyobb baleset, vagy tragédia, bár maga a helyzet ennek minden lehetőségét magában hordozta.

Több szektornyi nép maradt le Rákosi Gyula gyorsan szerzett vezető góljáról, a másodikat viszont már mindenki látta, amikor Varga olyan minőségű labdát tálalt Szőke elé, amelyért az éttermeknek „Michelin-csillagot” osztogatnak manapság.

De, milyen is az élet: a legnagyobb meccs legnagyobb poénja, naná, hogy újra Albert Flórián nevéhez fűződik.

Nem „tortadobálós” poén ez, sokkal inkább hihetetlen finomságokat magában hordozó, amolyan szakmai csattanó.

A második félidőben egy jobbról érkező beadás után 17 méterről, a jobbösszekötő helyéről olyan elementáris bombával küldi a hálóba a labdát Szentmihályi feje fölött, hogy az ősfradistáknak a nemzet bombázója, Deák „Bamba” jut eszébe.

Az az Albert Flórián lő távolról bombagólt, aki ugye, egy-két-három, maximum tizenhárom méterről szokta a góljait pöccinteni, perdíteni, besodorni, bekotorni, bokából elgurítani, belehelni, besóhajtani.

Bombameccsen lő bombagólt, naná, hogy bomba a siker is.

A meccsnek mégsem ő, hanem Varga Zoli az igazi nagy ünnepelt hőse! Gólt ugyan nem rúg, de úgy muzsikál, mint egy virtuóz. Lehártól Wagnerig minden létező dallamot eljátszik a kottás-könyvből, cseleivel néha jószerivel akaratán kívül is megalázó helyzetbe hozva az újpesti védőket.

Mert azt azért tegyük hozzá, hogy akit Varga „felbőrözött” (aki az a bizonyos „Noskó nevű”) korának egyik legrettegettebb, legjobb védőjátékosa, aki a későbbiekben, az Újpest színeiben hatszoros bajnokcsapat kikezdhetetlen/kihagyhatatlan tagja, 246 NB I-es mérkőzést, VVK-döntőt jegyez, s 15-ször a válogatott mezt is magára húzza.

Pedig a csodák délutánján taktikailag nem történt más, minthogy a védők közé általában beékelődő Albertet és az addig a középpályán varázsló Vargát apám erre a meccsre megcserélte. Flóri jött kicsit hátrább mintegy irányítani, Zoli pedig vállalva Noskóval a brusztot, klasszikus centert játszott. Ez a voltaképpen minimális változtatás olyan lehetetlen feladat elé állította a lilákat, hogy amire átcsoportosítottak már régen elveszítették a mérkőzést.

 

Az alberti-tettek erre a tavaszra persze még közel sem értek véget.

Úgy zár 12 góllal (nem a bajnokság, hanem a fél idény végén), hogy az első két fordulóban sérülés miatt nem is játszik, vagyis 13/12, azaz egy mérkőzés egy gól átlagban teljesít, ami az ő szintjén még nem is olyan bámulatra méltó. Erre a jelzőre sokkal inkább számíthat az alapvetően megváltozott hozzáállása, játékszelleme okán, amelyet ebben a bajnokságban az első perctől az utolsóig képvisel.

Egy percre meg nem áll, a szó soros értelmében feltúrja a pályát minden meccsen, kezd ráérezni arra, hogy a gólpassznak néha nemcsak az értéke, hanem az öröme is tud akkora lenni, mintha maga talál a hálóba.

Ezek a pluszok, ezek az extrák, a lényeg a káprázatos bajnoki menetelés.

S annak is még csak az első felénél, 1967 tavaszának végén járunk.

De azt már akkor napnál világosabban látni: ez a Fradi (bár összetételében nem sokban különbözik a korábbi évek csapatától) valami olyan briliáns futballtudást képvisel, amely egyszer jön össze egy klub történetében

Apám, mint vadonatúj edző annyit változtat csupán, hogy a játéktól visszavonuló Dalnoki Jenő helyére Páncsics Miklóst építi be a kezdőcsapatba, mint balhátvédet, s bár a szíve vérzik, de a pályafutásának akkoriban már erősen a vége felé járó Fenyvesi Máté helyett, a csapat gyors, villódzó, lendületes csatár-játékába akkor már jobban illő Katona Sanyit játszatja.

Ezeknek a játékosoknak a meze alatt egy vadonatúj Fradi-szív dobog.

Pedig szívátültetés nem történhetett, hiszen azt a világon először csak néhány hónappal később, 1967 decemberében végzi el bizonyos Christiaan Barnard dél-afrikai szívsebész, Fokvárosban egy Louis Washkansky nevű betegen.

Washkansky csak 18 napot élt az új szívével, a Fradisták „új szíve” viszont 1969 júniusáig kisebb nagyobb zörejekkel bár (Varga távozása, Albert súlyos sérülése), de minimum tripla verésszámmal zakatolt.

És még csak most jön az ősz.

Az igazi futballcsodák ősze.

folytatjuk...

Lakat T. Károly

]]>www.tempofradi.hu]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Történelem (14) Flag gondolja (33) Titkok és talányok (12) Politika (1578) Gazdaság (663) Életmód (1) Sport (729) Rejtőzködő magyarország (168) Jobbegyenes (2168) Tv fotel (65) Mozi világ (440) Alámerült atlantiszom (142) Gasztronómia (539) Autómánia (61) Emberi kapcsolatok (36) Vetítő (30) Irodalmi kávéház (509) Heti lámpás (255) Szépségápolás (15) Egészség (50) Nagyvilág (1463) Mozaik (83) Belföld (6) Tereb (138) Mondom a magamét (5743) Kultúra (6)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>