Göncz Árpi bácsi. Kommunista börtöntöltelék volt. Emlékszem, besuttyankodott a Magvetőbe szobatársnőmhöz, alázatosan „becsorgott az ajtó alatt, mint Rakasaki Rakasa mongol bélyeggyűjtő”, és amikor köztársasági elnöki méltóságként választhatott barátja, a tiszteletre méltó Antall József és az őt megalázók között, az utóbbiak ánuszába bújt. Lánya, Göncz Kinga, vészbanya a Macbethből apja meggyötrői iránti hálából gyűlölködik nemzete ellen.

Vagy Görgey. Gáborra magyarosít gyorsan Artúrról, kommunisták iránti alázatból? Nagyapját leárulózzák, lakásukat kommunista gengszterek államosítják, kitelepítik, megfosztják mindenüktől, de még a kocsonyás állagú Radnóti Sándor is belerúg végszóként 1989-ben: ám Görgey is azonosul az őt megalázó politikai brigantikkal. A családi ellenség Apró-pereputtyal bratyizik.

És Konrád György? Arcán kiragyázik rücskös lelke, elárulja az őt védelmező barátját, totálisan tönkretéve annak életét. Azért mert a kádári titkosszolgálat betrottyantotta.

Netán emlegessük ifjabb Rajk Lászlót? A posztkommunista-liberális támfalat, akinek apját a lehető leggaládabbul árulja el saját barátja és fia keresztapja, és (nem érdemtelenül ugyan, de csúful) fölakasztják. És Rajk László apja hóhéraihoz csatlakozott.

És mit szóljunk Nagy Imre leszármazottairól? A hóhérokkal együtt proccolnak az összedrótozott hulla síremléke előtt.

És Pomogáts? A posztnépi írók és határon túl vergődők tudós tudora? Három per hármasságától csöpögnek a lapok, Vigília, Népszava, 168 óra. Meghurcolták, bebörtönözték, s a lehető legaljasabb módon, súlyos beteg anyjával fenyegetőzve kényszerítették arra, hogy aláírjon. És kikhez sorol be a rendszerváltozás után? Medgyessy nyakába ugrik és összecsókolja a nyílt színen, hálálkodva a Széchenyi-díjért, majd Gyurcsány tanácsadó kurátorává mélyül, de amikor az őszödi szókrakantyú bukása fölsejlik, úgy rugaszkodik el tőle, hogy mellesleg Németh Lászlóba is belerúg. Megteheti, mert a posztnépiek bálványként továbbnyalogatják, mint valami vattacukor-afrodiziákumot.

Molnár Gál is megistenül. Alighogy kiderül róla: három per hármas volt, barátait jelentgette, az őt addig utáló ballibbentyűk is magasztalni kezdik, hogy milyen zseniális színházi kritikák sunyi följelentései.

Szabó István egyenesen büszke tevékenységére és az egekbe megy, részt vesz minden 1990 utáni újkommunista disznóságban.

Amit viszont őrjítően nem értek: a valóban tehetséges Esterházynak mi keresnivalója van a kolontári halálosan vörös iszaposok között? Vele bántak el a legaljasabbul. Apját, a kiszolgáltatott, négygyermekes grófot megverték, besúgóvá nyomorították, mert gyermekeit el kellett tartania, alkoholizmusba és a halálba kergették, és ezek után gyurcsánykodik apja hóhéraival? Amikor erről beszéltem barátaimnak, kinevettek. „Mit nem értesz ezen? A három per hármas besúgónak, a tartótisztnek, az ávéhás verőlegénynek a balliberális oldalon van a helye. Abszolúte logikus a kötődés, még akkor is, ha a nyámnyila, gerinctelen nemzeti oldal is megalkuszik. És hol van a stex? A nemzeti oldalon? Te oktalan majom!”

Bátorságot számon kérni test és léleknyomorító diktatúrában irtó nehéz. De a lelki tartást, az emberi méltóságot megőrizni a demokráciában, kötelesség. Még akkor is, ha rossz üzlet. És ezt hiányolom belőlük nem a dugonics-tituszkodást.

Szalay Károly - demokrata.hu