Fene tudja ma már, mitől volt olyan fontos megszüntetni a magyar hadkötelezettséget. A szomszédos államok sürgetésére, amelyek még a rendszerváltás idején kérték Washingtont a Magyar Honvédség sürgős leszerelésére, nehogy visszaéljünk a hirtelen ránk szakadt szabadsággal, azaz felvessük a trianoni határok kérdését. Vagy azért, mert a pártok fontos kampánytémájává vált a hadkötelezettség eltörlése, valahogy úgy, olyan módon, mint amikor a tizenharmadik, majd a tizennegyedik havi nyugdíj ügyében alakult ki egy veszélyes licitálási folyamat közöttük. Tény mindenesetre, hogy Magyar Bálint, az akkor még létező SZDSZ nevében azt hirdette, hogy a katonáskodás a 19. század életeszménye, miért is követnénk ezt tehát a 21. században?! Ha valaki megkérdezte, hogy miért nem mondja el ugyanezt Magyar Bálint Izraelben is, akkor az természetesen antiszemita volt.

Végül is az MSZP–SZDSZ-kormányé lett a magyar katonai erő leépítésének és a hadkötelezettség megszüntetésének dicsősége, s nem is tagadta akkor a két párt, hogy nagyon sokat vár e nagylelkű gesztustól a 2006-os választásokon. Bár aligha hihető, hogy ez lökte volna vissza őket újra a kormányzati hatalomba. Mindenesetre a hadkötelezettség, illetve a sorkatonaság elleni támadások, s az intézmény megszüntetése nagyon keserű gyümölcsöt termett. Konkrétan egy olyan fiatal férfilakosságot, amely nem állta ki az addig természetesnek számító fizikai és pszichikai próbát. Nem tanult igazi fegyelmet, nem ismerte meg a bajtársiasság íratlan törvényeit, nem ásott árkot a decemberi hóesésben, s nem futott kilométereket a ki tudja hány kilós felszerelésével a hátán. Van itt valami, amit kevesen emlegetnek, de a hadsereg valóságának része, méghozzá fontos része volt.

Egy katonai szakaszban nemcsak azonos helyre, azonos elöljáró irányítása alá került roma és magyar fiatal, de ki kellett járniuk az egymásrautaltság, a közös sors, ezen keresztül pedig az igazi, élet diktálta tolerancia iskoláját is. Az így keletkező tapasztalat egész generációkat kísért életükön át. Más irányban is működött természetesen a tolerancia, hiszen egy szakaszban egymás mellé kerülhetett diplomás és nyolc elemis katona is, és amikor épp egy föld alatti alagútban együtt cipelték a legalább negyven-ötven kilós „lőszeres ládát” az akadálypályán, akkor nem volt mód mérlegelni, hogy ki kicsoda odakint az életben. De nem is ez járt az eszükben, hanem az, hogy mikor érnek ki végre azzal a k…ott ládával az alagútból.

Meglett férfiemberek szívesen hivatkoznak arra, hogy miért olyan erőtlenek fizikai és lelki értelemben is a mai fiatalok. Tízből kilencen azt válaszolják, mert megszűnt a sorkatonai szolgálat. A valóságban azonban nem a katonaság szintjén, hanem az iskolákban, illetve a válások magas számában kell keresni az okokat. A csonka családban felnőtt, csak női magatartásmintákat látó fiúgyerekek a még létező sorkatonai intézménynek is sok gondot okoztak. Nem is beszélve az iskolai testnevelés lassú és alattomos, de annál szívósabb visszaszorításáról, elszabotálásáról, és ennek eredményéről, a fizikailag alkalmatlan, vézna vagy éppen kórosan elhízott sorkötelesekről. És az a megdöbbentő az egészben, hogy az ország népe mintha már akkor is belenyugodott volna mindebbe, a pusztuló hadsereg, s az általános védekezésképtelenség tényébe.

Ehhez a belenyugváshoz képest tényleg komoly fordulat lenne az, ha a kormány – igaz részlegesen, de – visszaállítaná a hadkötelezettséget, s rendkívüli helyzetben, akár egy természeti katasztrófa idején is behívható lenne a 18–40 év közötti korosztály. Ez jelentené az első, konkrét lépést afelé, hogy az ország újra felelősséget tanuljon.