A balliberális szempontból egyébként hatásos írás azzal a konklúzióval zárul, hogy két, teljesen más világ áll egymással szemben, s ezért immár nem maradt más megoldás, mint az, hogy békében váljon el egymástól a két oldal.

Nem áll szándékomban Bruck cikkét különösebben népszerűsíteni, de kétségtelen, hogy fontos írás, amely vélhetően hitelesen tájékoztat bennünket a balliberális táboron belüli, különösen radikális, ultraliberális értelmiségi holdudvar aktuális és súlyos hangulatváltásáról.

Márpedig ez az ultaliberális értelmiségi kör hangulatában, életérzésében odáig jutott – amit ez az írás plasztikusan tükröz vissza –, hogy Magyarország kettészakadt, és innen nincs visszaút. Ezek szerint határkőhöz érkeztünk, eddig ugyanis a baloldali-balliberális tábor éles és kíméletlen, gyűlölködő támadásban élte ki magát az Orbán-kormánnyal és a nemzeti oldallal szemben, hol itthon, hol külföldön, hol az Európai Unió és Európai Parlament színpadain, s az a remény éltette, hogy „legyőzheti” egy kíméletlen küzdelemben az ellenséget, rövid időn belül visszaveheti a hatalmat akár előre hozott választások, akár forradalom által, akár bármi áron, de legeslegkésőbb a következő választásokon.

Háborút folytattak-folytatnak tehát a jobboldallal szemben, s hittek-hisznek abban, hogy a háború megnyerése után „helyreáll” a rend Magyarországon. A „fasiszta” és „náci”, valamint „antiszemita” és „rasszista” – a többi szokásos és unalmas jelzőt hely hiányában mellőzöm, úgyis ismerik a kedves olvasók – jobboldal perifériára szorítható lesz, marginalizálható, s akkor végre újra felzárkózunk a „modernitáshoz” és a „normalitáshoz”, no meg persze Európához és a Nyugathoz a „mucsa” után, s mindenki boldog lesz e 93 ezer négyzetkilométeren.
És most lám: Bruck András elsőként azt fogalmazza meg, hogy ezek a szép balliberális álmok illúziók, Viktor nem fog elmenni. Mit jelenhet ez?

Megítélésem szerint annak a nem teljesen nyílt belátását a baloldal részéről, hogy ebben az országban a nemzeti-konzervatív gondolkodás megerősödött, és gyökeret eresztett. Nagy nehezen „észre vétetik” a balliberális szerzőknél, hogy nem úgy van az – mint hitték ez idáig –, hogy az a normális állapot, ha baloldali-balliberális, kozmopolita-internacionalista kormányzás és kánon uralkodik az országban, s ha mégis egy jobboldali korszak jönne, akkor az csupán történelmi „kisiklás”, amit gyorsan orvosolni kell, és orvosolni is fognak. Lassan talán megértik, hogy ennek az országnak minimum a fele, de a felmérések alapján annál sokkal nagyobb része számára nem a liberális jelszavak a fontosak, hanem a hagyományok, a nemzet, a kereszténység, a család megtartó ereje, a határon túli magyarok sorsa, a tekintély, a jó erkölcs és még sorolhatnám.
És ettől a felismeréstől mélységesen csalódottá és elkeseredetté válnak, ami pontosan érződik Bruck András írásán. (Dániel Péter Izraelbe való „menekülésének” szándéka is ezen érzület szélsőséges megnyilvánulása.) Rájönnek, hogy ezt az országot nem tekinthetik a sajátjuknak, és nem alakíthatják-formálhatják a tetszésük szerint, mint tették azt sok-sok évtizeden át. Rájönnek, hogy immár egyértelmű: a jobboldal vagy nemzeti oldal a továbbiakban nem hódol be, és nem enged. Hosszú távú együttélésre kellene tehát berendezkedni a jobboldali táborral.

Ám, ha jól értem Bruck András elkeseredett mondatait, akkor a patthelyzet beismerése nem a kényszeredett együttélésre való berendezkedés stratégiáit készíti elő. Nem a polgárháború befejezését, a frontvonalakon a „fraternizáció” megkezdését, a „tapogatózó” tárgyalásokat, egy jó békekötés – szerencsés esetben az „örök béke” (Kant) – feltételeinek megteremtését.

Ellenkezőleg: a nemzeti oldal tartós megerősödése, a nemzeti civil társadalom látványos kiépülése (lásd: Civil Összefogás Fórum, Civil Együttműködési Tanácskozás stb.) arra a következtetésre juttat egyes balliberális gurukat, hogy a „végső harc” megvívása esélytelen, a győzelem lehetősége elveszett.

A megbékélés lehetősége viszont, úgy látom, fel sem merül az említett körben. Marad tehát a brutális következtetés: csendben váljunk el egymástól, balliberális-posztszocialista-globalista tábor, illetve nemzeti-konzervatív tábor. Nincs több dolgunk egymással. E ponton – lásd Bruck írását – megszűnnek az indulatok. Nincs többé harag. Nincs többé közös pont. Kész, vége. Hiszen a párkapcsolatokban is így van: amíg haragszunk a másikra, amíg dühösek vagyunk, addig közünk van a másikhoz. Ha már csak csendesen és ernyedten nézünk a másikra, s már nincs bennünk semmi indulat, akkor ott van vége a kapcsolatnak.

A kérdés csak az: hogyan gondolják a balliberális körök a „váljunk el csendben egymástól” kivitelezését? Az országon belül maradva húzódnak vissza saját köreikbe, megszakítva minden párbeszédet? Vagy – mint Dániel Péter – az ország elhagyása az alternatíva?

Fontos kérdés, amelyre válaszolniuk kell. A nemzeti és konzervatív tábor, amelyik egészen biztosan itt marad ezen a földön, kíváncsi erre, mert ez egyáltalán nem mindegy a jövőt illetően.

Fritz Tamás - magyarhirlap.hu