Ah, so! S mi lesz így velünk? Hiszen a boltunkban magyarokkal dolgoztatunk?!
Mi lenne? Egyet kirúgunk, csökkentjük a fizetéseket, és felveszünk egy albánt!
Szeretlek, Helmut! Igaz demokrata vagy!

A héten az osztrák köztévé, a jó rövidítésű ORF műsort szentelt a magyar demokrácia helyzetének. Jól is van ez így, a saját királyink is nyilván szívesen foglalkozna osztrák bőrgyárak szennyezésével, a sógortőke nyugat-magyarországi hancúrjával, ha nem venné el idejét a bulvárverseny.

Ismétlem tehát, azzal az égegyadta világon semmi gond nincs, hogy bájos nyugati szomszédunk legendásan objektív közszolgálati adója érdeklődik a magyar viszonyok iránt. Még csak azzal sem lenne baj, hogy a műsornak a rendkívül előítélet-mentes Magyarország - Agyő, demokrácia? címet adták. Hiszen, gondolom, Bécsben is örülnének, ha az osztrák történelemről „Habsburgok – Gyilkos évszázadok?” elnevezéssel indítanánk sorozatot. Ám eme rendkívülien körültekintő, véleményütköztető műsor bevezetőjeként sikerült levetíteni egy dokumentumfilmet. Írhatnánk e kifejezést idézőjelben is, de hát ugye van ilyen és olyan dokumentum is, innen és onnan is szignálva, ilyen vagy olyan megrendelésre előállítva.

Esetünkben Paul Lendvai, az 1957-ben jó érzékkel idegenbe szakadt „ausztriai újságíró” szedte össze a dokumentumokat. Hősünk komoly múltra tekint vissza a magyar–osztrák kapcsolatokban, nála kevesebben éltek meg jobban a két rendszer békés egymás mellett éléséből. Amolyan szuverén gondolkodó volt évtizedeken át, bécsi kávéházi teraszok CIA és KGB övezte mezsgyéjén. De hát ez a múlt, onnan az ember csak a kapcsolati hálót hozza, minősítsen inkább a jelen.

Nos, az osztrák hungarisztika eme doyenje objektív riportja során mindenkit megszólaltat Magyarországon, aki számít. Állítólag próbálkozott Orbánnal is, egy másik jobboldali politikus pedig az utolsó pillanatban visszakozott, így csak a Martonyi Jánossal készített interjúból sikerült pár mondatot összevágni. Hosszasan beszél ezzel szemben Paul Lendvai örök pesti Beavis és Butthead párosa, Gyurcsány Ferenc és Bauer Tamás. A film elképesztő kormányzati túlsúlyát hivatott ellensúlyozni Ungváry Rudolf író és tüntetés-radikális, Schiff András zongoraművész, aki nyár óta a diktatúra tombolása miatt „be sem teszi a lábát” hazájába, Magyarországra. A sajtószabadság kérdését illetően pedig árnyalt tájékoztatást ad a magyar köztévé egyik kirúgott újságírója és a jó Váradi Júlia, a Klubrádió műsorvezetője.

Nem túl előítélet-mentes így a nagyszerű dokumentumfilm? Ugyan, dehogy. A film utáni vitaműsorban Lendvai elmagyarázta, hogy ő tényleg mindent megtett, ám az említett jobboldali visszalépések miatt erre tellett, meg aztán arra törekedett, hogy „olyan értelmiségieket szólaltasson meg, akik kiválóan beszélnek németül”.

Ennek jegyében kapott főszerepet a filmben a magyar „ellenzék hiteles képviselője”, Pityinger László is. Dopemant alighanem a Goethe Intézet ajánlhatta, hiszen híres hiteles Schiller-estjeiről, s ma már városi legenda, amikor a weimari demokrácia hiányosságairól tartott előadást kamaszként a Kis Stáció utcában. Kis pajtásai sokáig tapsoltak… Persze kár a gúnyért, a hazai dzsungelrap kitűnősége teljesen joggal szerepel Lendvai filmjében, együtt Gyurcsánnyal. Hiszen a magyar rendszerváltás kiteljesedésekor Fletó miniszterelnök volt éppen, Paulunk a Népszabadság lapombudsmanjaként vállalt mellékest, hősünk, Dope pedig Lopni címmel megírta a kor himnuszát. Mai ellenzéki egység az MSZP-től a poszt-SZDSZ-en át az újcivilekig kánonban dúdolhatná: „Kártyáztak, loptak, gépeztek és csaltak, de mi felnéztünk rájuk, mert gengszterek voltak.”

Szóval, ennyit a film objektivitásáról. Nem szeretném hinni, hogy műsorra tűzése összefüggésben van egy bizonyos osztrák bank magyarországi hányattatásaival, pláne nem az IMF-tárgyalások körüli hangulatkeltéssel. Vegyük inkább véletlennek, egy ausztriai újságíró jó lobbizásának, kiemelkedő haveri érdekérvényesítésnek. Volt ilyen, lesz ilyen. Többet nem érdemes foglalkozni ezzel.

Ha legközelebb hallják, röhögjék ki.

magyarhirlap.hu - Máté T. Gyula