Sok olyan ügy van az Európai Unió háza táján, amelyekről beszélni nem csak udvariatlan, de szigorúan tabu. Ezekről „a szabad nyugati sajtóban” egy hang nem hallható, egy betű nem olvasható. Ilyen például annak akár a felvetése is, hogy Oroszország miért ne csatlakozhatna az Európai Unióhoz. Aki erről bármit olvasott a hidegháború lezárását, azaz a szovjet birodalom összeomlását követően, annak jó lenne feltárnia a forrását.

Miközben a téma valóban a sugárút közepén hever. Mert miért lenne kevésbé európaibb Oroszország Törökországnál, amelynek az unióba szuszakolása évek óta folyik.

E vég nélküli nyűglődés – „csatlakozási tárgyalások” – már régen megkezdődött. Törökország 1987-ben nyújtotta be csatlakozási kérelmét az Európai Unió elődjéhez, az Európai Gazdasági Közösségéhez, amelynek – és így tulajdonképpen az EU-nak is – Ankara 1963 óta társult tagja. Akár a 2000 óta társult tag Izrael, amely még kevésbé európai ország Törökországnál. Nem is szólva Oroszországról.

A török csatlakozási tárgyalások 2005 óta folynak. Hogy mekkora sikerrel, mindenki döntse el maga. Törökország 79,4 millió lakosából az ország európai részén, barátibb nevén Kelet-Trákiában, tízmillió ember él. Vagyis az összlakosság mintegy tizenkét százaléka. A többi ázsiai török.

E trák terület huszonháromezer négyzetkilométer, kevesebb, mint hazánk területének egynegyede. Ha Törökország csatlakozna az unióhoz, Németország után a legbefolyásosabb tagországgá válna.

Oroszország népessége 144,2 millió. Az ország európai részén ebből száztízmillióan laknak, azaz a népesség hetvenhét százaléka európai.

És ha hozzászámoljuk – mint ahogyan hozzá kell számolni – a népszavazáson az Oroszországhoz visszatért Krím-félsziget népességét, akkor Oroszország európai lakossága mintegy 112,8 milliós.

Ami pedig a területi arányokat illeti, Földünk legnagyobb kiterjedésű országának, azaz Oroszországnak az európai területe négymillió négyzetkilométer. Ez egész Európa területének harmincnyolc százaléka. Ami nagyon európai, nem?

Ha tehát Oroszország csatlakozna az Európai Unióhoz, Németországot ő váltaná fel a közösség legnagyobb, legbefolyásosabb tagjaként. Csak nem ezért tilos negyedszázada az orosz csatlakozást akár egy gondolattal is megpedzeni?

De nem csak Oroszország uniós csatlakozása a tabutéma. Van egy aktuálisabb is. Ez pedig az úgynevezett „kétsebességes” Európa valódi oka.

A gondolat maga már valamivel több mint húszéves múltra tekint vissza. Mint a közösséget alapító országokból álló „mag-Európa” ütköztetése az integrációra kevésbé hajlamos egyéb tagállamokkal. De a fogalom igazán divatos a legutóbbi időkben lett, abban a kétségbeesésben, hogy az Európai Unió bármely pillanatban széteshet. És ez egyfajta mentőkötél lehet. Az érvelés szerint.

A mag-Európa Németország, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg.

De napvilágot láttak olyan elképzelések is, hogy nem csak a „mag-Európa” alkotná az első sebességes Európát, hanem az euróövezeti országok. Amivel kapcsolatban a legutóbbi időkben több, ezt ellenző hang is hallatszott, ugyanis így az első sebességes rész magában foglalná az euróövezeti Szlovákiát, a visegrádi négyek tagját. Márpedig ez többeknek nem tetszik, ugyanis a szlovákok is a lenézéssel kezelt „kelet-európaiakhoz” tartoznak.

És sokkal inkább itt keresendő az igazi gyökere annak a törekvésnek, hogy elválasszák egymástól az újkori történelmében és habitusában egymástól ma is mentálisan majdnem egy vasfüggönnyel kettévágott Európát.

Egyik oldalán azzal, amely a kommunizmus négy és fél évtizedét csak olvasmányain át tapasztalta. Szemben azokkal, akik azt a bőrükön érezték.

A különbség Brüsszelben tizenkét évvel a posztszovjet országok nagy csoportjának csatlakozása után is érezhető. Egyik oldalon a „felvilágosult”, „nyugati” tagországok, a másikon a „bunkók”, akiknek a mai divatos fedőneve az intoleráns „populista”. Ők azok, akik megbízhatatlanok. Akik vagy olyan földbunkók, mint a jobboldali kormányokat maguknak rendre akár nagy többséggel is választani képes magyarok, vagy az olyan megbízhatatlanul ingadozó, hol az „európai értékeket” magukhoz ölelő, majd azt ellökő lengyelek. Akik képesek egyik pillanatról a másikra önmaguk igazi (értsd: második világháború előtt és alatt megtapasztalt) lényébe visszafordulva a magyarhoz hasonló politikai kormányzatot megszavazni maguknak, ami után a nyugati sajtóban azonnal felmerülnek az 1944-gyel (és annak változataival) vont párhuzamok.

Ha létezne egy őszinteségi röntgen, amellyel beleláthatnánk a nyugati uniós politikusok fejébe, ott sok minden érdekes dologra lelnénk. Pél­dául arra, hogy nagyon, de nagyon megbánták, hogy még Románia és Bulgária csatlakozásába is beleegyeztek.

Ezért mondta Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke tavaly november 17-én, hogy mandátuma végéig, tehát 2019-ig szó sem lehet az Európai Unió bővítéséről a balkáni országokkal.

A röntgenfelvételek mutatnak mást is. Azt, ami szintén a ki nem beszélhető valóság. A nyílt titok a kelet-európaiakkal. Az, hogy míg a nyugati világban minden rasszizmus azonnal elítélendő és tilos, van egyetlen kivétel. A kelet-európaiakkal (értsd közép- és kelet-európaiakkal) szembeni rasszizmus. Ami teljesen rendben van a nyugati országokban. És ami ellen sajnos az érintettek sem veszik fel a harcot.

Ugye emlékszünk arra, amikor 2012 februárjának elején Geert Wilders, a ma legnépszerűbb holland „szélsőjobboldali, populista” Szabadság Párt elnöke megindította internetes portálját, ahol honfitársainak fel lehetett jelentenie a Hollandiában élő lengyel, román, bolgár és más posztszovjet országokból érkezett polgárokat? Akár mind a háromszázötvenezret.

A felhívás így hangzott: „Elvesztette munkáját éppen egy lengyel, bolgár, román vagy más közép- vagy kelet-európai miatt? A Szabadság Pártnak e portálon külön fóruma van, ahol jelenteni tudja nehézségeit. E panaszoknak utánajárunk, és az eredményeket a szociális ügyek és foglalkoztatási minisztériumnak adjuk át.”

A hágai lengyel és a román nagykövetségről indultak tiltakozások. Az előbbi hangsúlyozta, „sértő, ha olyanokat hallunk, hogy a lengyel munkások beszennyezik a holland munkahelyeket”. De e tiltakozások is elhaltak.

Vajon mi lett volna, ha egy párt valahol Európában arra buzdítja hí­veit, hogy a munkájukat elvevő feketéket, zsidókat és indiaiakat jelentsék? Hány uniós vezető tépte volna azon nyomban a száját és haját, belerikoltva az uniós égbe szörnyű fájdalmát erről a világvége intoleranciáról, mondatonként sikoltva az uniós alapértékek magasztosságát?

Mi pedig mondjuk ki végre: a kétsebességes Európa nem más, mint a Nyugatnak a kommunizmus által tönkretett posztszovjet országok népei iránti valóban létező faji felsőbbrendűségi érzésének megvalósítása, egy apartheid Európa létrehozása.

Lovas István - ]]>www.lovasistvan.hu]]>