Hegyi Gyula az egyetlen újságíró a fősodratú és mellékági balliberális médiában, akinek cikkei közhelyes átkok, szitkok helyett érdekes gondolatokat közölnek, valamint bőséges mennyiségű kritikát saját térfele, a baloldali ellenzék címére. Igazi ritkaság ő, mint a fehér elefánt.

Jó ideje lapjában, a Népszavában, főként Brüsszelből dögönyözi a hazai neo- és balliberális (köznyelven és tévesen: „baloldali”) pártokat, de annyira vehemensen még soha nem tette, mint abban az írásában, amely április 29-én Ellenzéki csőd címmel jelent meg, ezúttal a Népszabadságban. (Csak nem azért ott, mert kritikája már túl sok volt a szocdemnek csúfolt szélső liberális lapnak?) Hegyi hosszú időn át tagja, illetve vezetője volt az MSZP hívő tagozatának; 2004-től négy éven át az MSZP által delegált képviselőként dolgozott az Európai Parlamentben, majd 2010-től Andor László társadalmi beilleszkedésért is felelős európai biztos kabinetjében dolgozott 2013-ig.

Brüsszeli pletykák szerint az eredetileg filmkritikusnak indult tanácsadót ekkor azért menesztették, mert nem egyszer elbóbiskolt Andor kabinetülésein. Talán ilyenkor, lehunyt szemmel ízlelgette azt a sikert, amelyet 2008-ban kiadott, A brüsszeli utas című könyve aratott, benne különösen A Schuman téri lány című novellája, amely az unió bürokráciájában magányosan felőrlődő fiatal életekről írt.

Antiglobalista szemléletét és a neoliberális közgazdászoknál ellenszenvet kiváltó egyéb gazdasági meglátásait soha sem leplezte. A Magyar Nemzetnek arra a kérdésére, hogy az Európai Parlament szociáldemokrata frakciójának tagjaként mit érez, amikor egy francia miniszterelnök használja a gazdasági patriotizmus kifejezést, 2005. október 4-én azt válaszolta, hogy ezzel a fogalommal semmi baja.

Az Európai Parlament képviselőjeként a saját hazáját folyamatosan rágalmazó Göncz Kinga, Tabajdi Csaba és más delegációs társaitól igen nagy távolságot tartott. Sokszor saját térfelének sajtója sem tud vele mit kezdeni. A Népszabadságban 2008. július 7-én Seres László azt írta róla: „Ez így nem megy. Az MSZP-nek el kell döntenie, mi a terve Hegyi Gyulával, a demokratikus baloldalnak pedig el kell döntenie, hajlandó-e »idealizmus« címszó alatt relativizálni, elnézően megbocsátani azt, ami megbocsáthatatlan.” Vagyis Seres a nagy baj fő forrását nem Gyurcsány miniszterelnökben, hanem az EP-képviselő MSZP-s Hegyiben látta.

Hegyivel valóban nagyon nagy bajok voltak és vannak. Egy lapinterjúban 2013 decemberében elmondta, II. János Pál és Ferenc pápa kapitalizmus-kritikáit messzemenően osztja, így azt, hogy „nem lehet már a piac láthatatlan kezében és egyéb nem látható erőkben bízni”, valamint azt, hogy a zabolátlan kapitalizmus egyfajta „új zsarnokság” és hogy a piac „öl”.

Egyetlen terület, amely mániákus megszállottsággal „be van akadva” Hegyinek: az antiszemitizmus és kapcsolt témái. A brit Guardianben 2006. október 25-én azt írta, 1956-ban a kommunisták lincselését antiszemita jelszavak és a „náci ideológia újjáélesztése” kísérte. E cikkében Orbán Viktort is sikerült összevonnia a „nácizmussal”. Viszont, amikor a sajtó ezért felelősségre vonta, bocsánatot kért, egyebek közt leszögezve: „nem volt antiszemita kilengés az 1956-os forradalom idején”.

Térfele pártjaival szembeni ellenszenve, illetve ideológiai egyet nem értése Hegyinek az utóbbi időben nőttön-nő, amit nyilván csak tüzel az ellenzék sikertelensége. Egy lapinterjúban, 2013. december 12-i számában elmondta: „Nagy szükség lenne egy újfajta, radikálisabb baloldali pártra a magyar palettán. Mint a német Die Linke, vagy a görög Sziríza, amelyek balra állnak a szociáldemokráciától”, majd hangsúlyozta az erős állam szükségességét, amely fogalom ugyancsak vörös posztó a „demokratikus oldal” neoliberális házi közgazdászai előtt.

Hegyinek a Népszabadság múlt szerdai számában megjelent cikkénél fájdalmasabbat a neo- és balliberális ellenzéki pártok politikusai régen olvashattak. Kerek perec tudomásukra hozta, hogy a magyar katonák Irakba küldésének megszavazásával „összeomlott a demokratikus ellenzéknek az a politikai koncepciója is, amely amerikai segítségtől várta az orbáni féldiktatúra leváltását. Sokunk számára persze legkésőbb André Goodfriend visszahívásakor világossá vált, hogy az Egyesült Államok középtávon is leírta a magyar ellenzéket, és jobb híján kiegyezésre törekszik a Fidesz-kormánnyal”. „Ha olyan sorsdöntő, egy politikus életében csak ritkán előforduló kérdésben az Orbán-kormánnyal szavaznak” – amely, mint megjegyzi, Magyarország Washington elismerését learatva egy végzetesen veszélyes konfliktusba keveredik – „huszadrangú kérdés, hogy a bankfelügyelet vagy a tankerület kérdésében ellenzéki véleményt képviselnek”.

Gyurcsány ezen döntése, állítja Hegyi, „méltó befejezése annak az ámokfutásnak, amelyet a demokratikus ellenzék és a balliberális sajtó jelentős része az elmúlt fél-egy évben folytatott”. Hegyi ezután ugyanilyen keményen megy neki az ellenzéki pártoknak és a médiának azért, amiért képmutatóan, korábbi vonalukkal azonnal elhagyva tettek fordulatot a magyar–orosz, illetve magyar–amerikai viszony miatt csak azért, hogy Orbánt ütlegeljék, az előbbiben olyan hisztérikus hangnemben putyinoztak, hogy az még a Kádár-rendszer Amerika-szidalmazásában is feltűnt volna, míg az utóbbiban olyan hangot ütöttek meg, amelyet még az Egyesült Államokban is csak a republikánus ultrák engednek meg maguknak.

Saját oldalát strébernek nevezi és szemükre veti, hogy szélsőséges, talpnyaló állásfoglalásaikkal Szálasira és Rákosira emlékeztetnek.

A kérdés most már csak az, mit írt volna Hegyi Gyula, ha az MSZP a nem helyett igennel szavaz a magyar katonák Irakba küldésére? Arról az MSZP-ről van szó, amely nem azért szavazott nemmel, hogy a Die Linke vagy a Sziríza irányába tegye meg az első lépést, hanem azért, mert Gyurcsánnyal ellentétben már tudja, hogy ellényegtelenülése miatt Washington szemében nem tényező.

Lovas István – magyarhirlap.hu