Ma 2020 január 21. Ágnes napja van. Holnap Vince, Artúr napja lesz.
bdbe6ee7d07baaf8bba837e9c5ada9d4.jpg

Korszakunk patológiái és zsidókeresztény gyökerei (AD-cím)

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

ÍRÁS ÉS OLVASÁS ABSZURDIÁBAN - avagy: nyilvánítsuk magunkat abszurdnak I. Az Artpool Művészetkutató Központ ez év, azaz 2001. márciusában szétküldött egy szórólapot Az egységes olvasási mód című kiállításának megnyitására.

A felhívás V. Flusser korábban megjelent könyvére hivatkozik:

„Az új olvasási mód esetében döntő, hogy a világot és mi magunkat értelmetlennek (abszurdnak) tekintsük, és hogy a világot és magunkat szemcsézve, e szemeket utóbb valami értelmes dologgá rakjuk össze.” A szórólap szerint az Artpool fő támogatói: Budapest Főváros Önkormányzata és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. E felhívás kapcsán írtam ezt az esszét. ( Budapest 2001. május Rozmaring Lajos.)

Szinonim magyar kifejezésekkel élve: eszeveszettnek, futóbolondnak, vagy csak egyszerűen értelem nélküli idiótának is deklarálhatnánk magunkat, hogy így megfelelő alapot teremtsünk további tárgyalásainkhoz.

Ebből a kényelmes, felelősség nélküli alapállásból önmagunkat, és a világot szemcsézve Flusser úr szerint eljuthatunk oda, hogy a világot és magunkat valami értelmes dologgá rakjuk össze. Egyedüli feltétel ─ az eddigiekkel szemben ─, hogy nem szabad válogatnunk.

Ez így röviden idézve már önmagában annyira abszurd, hogy nem szabadna egyetlen szót sem vesztegetni rá a továbbiakban.

Megjelent azonban a felhívás a fenti komoly, államilag támogatott
intézmény kiadásában ─, válaszolni, reagálni illik tehát. íme:

Mondhatom, Flusser Úr ─ derék program, ígéretes perspektíva!! Merthogy: „A jövő a lehetőségek multi-dimenzionális (sic!) bokrává válik, amely ágaival a lehetetlenig fut ki, gyökerében pedig mint jelenbeli kép valósul meg." Nohát!! ─ Ha ettől valaki nem ájul el, vagy legalábbis nem sz...emcsézi össze magát azonnal, az bizony nem érdemli meg, hogy majdan a nagy ABSZURDIA lakója legyen.

Hál' Isten! ─ velem megtörtént mindez, így hát egyénileg már szép
perspektíva elé nézek.

Flusser úr zseniális!! ─

Ebben a rövid kis idézetben is (most a Felhívásban közölt teljes
idézetre utalok) önmaga illusztrációját, ─ vagy, ha úgy tetszik,
─ paródiáját adja, nem kevés művészi, artisztikus, - ihletettséggel, hatásos szófordulattal.
Abszurd az abszurdban ─ talán így jellemezhetnénk legjobban ezt
a kis részletet tekintve is. Mert bizony igaza van! ─ Abszurd ez a mi kis világunk. ─ Egyáltalán nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy olybá tekintsük.

A magasrendű értelem kifinomult és fáradságos munkájával hozzuk létre csodafegyvereinket ─ majd rabszolgák millióival gyártatunk belőlük mérhetetlen mennyiségeket csak azért, hogy megfelelő ─ a modern követelményekhez illő ─ hatásossággal gyilkolhassuk egymást. És itt valóban a prehisztorikus múltba is visszanyúló historikus tudatunk működését figyelhetjük meg. A szent szabadság és a szentté avatott állami szuverenitás, ami érvként, a fenti őrültségek magyarázataként szolgál. Valójában pedig a territórium védelmét előíró falkaösztönünk munkál, valamint az elitek hatalmának megőrzése, ami szintén ősi ösztön.

Ami igazán abszurd a történetben, az, hogy most, a huszonegyedik
század hajnalán ─ tudván a tudhatót ─ falkaösztöneink határozzák meg sorsunkat.

Ezeket persze másképp nevezzük, és egyben szentté avatjuk ─ historikus tudattá formáljuk őket (nehogy már valaki hozzájuk merjen nyúlni) ─, jogászi eszközökkel is jól körülbástyázzák az elitek ─ hosszú időre biztosítva ezzel az emberi viszonyokat és a história megszokott, nyugodt menetét.

A nyugodtság pedig már rég el kellett volna hagyja különösen az elölülők lelkét ─ akár már a huszadik század elején. Most meg már itt vergődünk abszurditásaink keserű tengerében, és az illetékesek még tovább táplálják abszurditásaink forrását. Őseink példáját ─ hősi tetteit ─ vetítik elénk, azt sugallva ezzel, hogy azok a főelvek, amelyek őket vezérelték, ma is követhetők és követendők.

A mai ún. zsidókeresztény világnak csak a történetekből (a narrációkból) kivehető főelvei pedig a következők:

─ A kiválasztottság elve és hite, amely szerint az Isten az embert korlátlan uralkodásra választotta ki a teljes földi lét felett. Ebből az elvből azután még sokféle kiválasztottság nőtte ki magát. A nagy történet alapján ez végigkövethető. A ma élő és elevenen ható kiválasztottsági elv a különböző népek kiválasztottsága. A legutóbbi, valóban lenyűgöző hatású kiválasztottság a német nép kiválasztottsága volt, amikor egy
szűk elit elhitte, majd széles rétegekkel is elhitette, hogy a németek a világuralomra választódtak ki. Ennek a következményeit mindenki ismeri, mégis ma is sok nép vezetői próbálkoznak (néha nem kis sikerrel) elhitetni a kiválasztottságot a legkülönbözőbb célok érdekében.

Erőteljesen él ─ néha összemosódva a nép kiválasztódásával ─ a vallási kiválasztottság elve és hite. Ma egyetlen európai vallás sem hazudtolhatja meg, hogy ő van kiválasztva az igazság hirdetésére és továbbvitelére. Ha ez nem így lenne, akkor nem volna szükség az ő vallására, létalapját veszítené el. Nem veszik azonban észre, hogy ily módon puszta létük a többi vallás kétségbevonását, meghazudtolását jelenti. Ennek értelmében
az ökuménia, mint olyan, abszurd elképzelésnek minősíthető.

─ A második főelv a tiltások és elrettentések együtt élő rendszere ─ ennek széleskörű és következetes alkalmazása a bűnös ember féken tartására. A nagy történet, amely nyilvánvalóan sok ókori bölcs író-költői munkásságának eredménye, az általuk követett eljárás igazolására isteni példára hivatkozik. Eszerint a Teremtő tesztelési célból elhelyezett egy tiltott fát az Édenben. A jól ismert történetre és eredményére hivatkozva ma is kipróbálhatja bárki a saját öt-nyolc éves ártatlan lelkű gyermekén (ha van hozzá elég gonoszsága) egy tiltott pohár ital
elhelyezésével a családi asztalon. Az eredmény nyilvánvaló ─ nyilvánvaló tehát az is, hogy ilyet a Teremtő nem tehetett. (Teremtői mivolta képtelen ellentmondásban (abszurd) lenne a fenti történetben rejlő gonoszsággal, pontosabban esztelenséggel, hiszen minek kipróbálni azt, aminek a végeredménye nyilvánvaló).

A történet logikus folytatásaként azután megszületett a lényegében tiltásokból álló parancsrendszer, amely az elrettentés érdekében végletes borzalmakkal fenyegeti az engedetleneket. Lehet, hogy anno, akkor és ott a bölcs Mózes jól tudta, hogy ezzel tudja megfékezni a sok isten hatására széthúzó, egymást is gyilkoló népét, és végül úgy egységbe
kovácsolni, hogy alkalmas legyen a Kánaán meghódítására.

Ez azonban akkor volt, régen volt ─ abban a helyzetben, azokra az
emberekre vonatkoztatva volt érvényes és jó, nem kizárva azt sem, hogy jó darabig nem kellett változtatni rajta ─ már az isteni eredet miatt sem.

Nem lehet tehát komolyan venni ma már ezeket ─ pláne a ma követendő erkölcsi elvek alapjává tenni. Az, hogy mégis ezt teszi szinte valamennyi ún. keresztény vallás ─ abszurd voltunk fényes bizonyítéka.

A katolikusok ugyan már némileg enyhítettek a dolgon, kihagyva belőle a ne csinálj magadnak faragott-kezdetű és megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyedíziglen-végű parancsot, mert talán ezt már ők is túl kegyetlennek találták, ami sehogy sem illene egy nagykegyelmű, jóságos Atyához. A többieket azonban ez nem zavarja.

További képtelenség, hogy ez az elv ─ a gondolat ─, hogy a társadalmat ─ az emberi közösségeket ─ tiltó parancsokkal és kilátásba helyezett bosszúálló intézkedésekkel lehet és kell kordában tartani, ma is egy nagyon is élő elv, az országok jogrendszere erre van alapozva.

Végső soron az isteni eredet marad hivatkozási alapul, ez azonban
mai lélektani tudásunk szerint abszurd, és tragikomikusnak mondható, hiszen némi tapasztalati bölcsességgel, egy kis józansággal rendelkező ember sem próbálkozna ilyesmivel, nemhogy egy végtelen bölcsességű és végtelen hatalommal rendelkező istenség.

─ A harmadik fontos elv ─ a narráció számos történetével alátámasztva ─ a hódítás, a hatalmi igény, a hatalom megszerzésére való törekvés. Ez valójában a kiválasztottság, az elhivatottság tudatából következik. A szentnek kikiáltott és ennek hitt feladat végrehajtása egyértelműen megköveteli nemcsak magunk, de mások alávetettségét, meghódolását. Ez ügyben minden eszköz megengedett, miután isteni célokról van szó. A mai napig tartó vallásháborúk erről tanúskodnak.

Talán ennél az elvnél a legnyilvánvalóbb az ember önigazoló törekvése, amellyel önmagát isteni magasságokba emelve talál megfelelő alapot, elfogadható magyarázatot önös céljaira. Nem véletlen tehát, hogy az ún. kommunista hitelvek hirdetői magukévá tették és nagy elánnal alkalmazták a hódítás kötelességnek vallott módszerét.

─ A negyedik erősen működő hit-elv: a bűnösség, az emberi gyengeség és elveszettség tudata-gondolata. A bűntudat élesztése, ébrentartása minden ún. keresztény egyház fő feladatai közé tartozik. Érthető módon át-, meg átszövi az egyházi tanításokat. A bűnből való megváltást közvetítő és ebből megszabadulást ígérő egyházak ugyanis bűn nélkül létalapjukat veszítenék el. Hatalmas irodalma van tehát a bűnnek nemcsak az egyházi filozófiai művekben, hanem a világi művekben is.

Fontos ez, mert az előbbiekben vázolt alávetettséget, megalázottságot segít elfogadni, elviselni. Az önkény, a hatalom elleni lázadás megakadályozására hivatott ─ annak tudatosításával, hogy szenvedéseit saját rossz viselkedésének (bűnének) köszönheti.

További lelki előny az alávetett számára a felelősségtől való megszabadulás érzése. A szülő-gyerek viszony áttételes elfogadásával joggal úgy érezheti, hogy neki nincs és nem is lehet más dolga, mint a felső hatalom utasításainak hű követése. A lelki béke megőrzése szempontjából adott esetben ez így ideális állapot lehet. Kimutatták, hogy a szigorú vallási előírások szerint élő, hívő közösségekben, ahol az egyházi
és világi hatalom egybeesik, a legritkábbak az ún. lelki betegségek, legritkább az öngyilkosság.

─ Az ötödik főelv: az áldozat, az áldozat-vállalás elve szoros lélektani kapcsolatban van a már eddigiekben felsorolt két elvvel: a bűnösség, a bűntudat elvével, valamint a hódoltság, az alávetettség elvével.

A hódító ─ az isteni igazság hordozója ─ hatalma elismeréséről áldozatok révén szerezhet visszaigazolást. Isteni szintre kivetítve: az istenség hatalmának elismerését ─ és így jóindulatának megnyerését megfelelő áldozatokkal lehet kifejezni és elérni.

Maga ez a fogalom tehát egy viszonyrendszert fejez ki, amelyben a
hatalom követel, ugyanakkor az áldozó szívesen tesz eleget a követelésnek. Ki nem mondott ─ mégis jól tudott ─ hátsó gondolatként ugyanis ott van, hogy az áldozattal az áldozó egy nagyobb rossztól menti (mentheti) meg magát. ─ Ez utóbbi gondolattal az áldozat mint jelenség már az állati létben is föllelhető. A csapdába esett állat képes feláldozni egy testrészét, csakhogy életét mentse. A róka képes lerágni saját
lábát, a gyíkocska pedig megválik a farka végétől, ha erre van szükség.

Ez az életösztön megnyilvánulása, amely az embernél már tudatossá
vált, és a történelem folyamán az ilyen jellegű tevékenységeit különböző módon racionalizálta, a vallásokban más-más rituálékkal szentté avatta. Elég nagy tartalmi eltérésekkel a keleti vallásokban éppúgy megtalálható, mint a nyugati ─ zsidókeresztény ─ vallásokban.

Az áldozat-vállalás másik oldala, hogy az áldozó az áldozatával el akar érni, ki akar kényszeríteni valamit. Azzal, hogy előre fizet, mintegy erkölcsi kényszert alkalmaz ─ eredményt remélve.

Az emberi történelem hosszú gyakorlatában az áldozati elv sokféle
alakban jelentkezett ─ változatos formát öltött. A keresztény egyházak azt hirdetik, hogy az önfeláldozás ─ azaz, hogy az ember egész életét az adott ügy szolgálatára szentelje ─ az egyedül jó és elfogadható életprogram. Alapjaiban ez talán rendben is lehetne ─ baj van azonban az ügyekkel, lélektanilag még inkább az áldozat-vállalás belső megélésével.

Túl nagy az ügyek ─ az egymásnak ellentmondó ügyek ─ száma már akkor is, ha csak az egyházakra gondolunk. Ha valaki valamely isteni szikra hatására meggyőződéssel is választ egy ügyet, nem lehet biztos benne, hogy később nem bizonyul ez hamis választásnak. Ha pedig a hibák ellenére körömszakadtáig ragaszkodik az eredeti választáshoz, nem bizonyul-e
a végén elvetemült fanatikusnak, esetleg menthetetlen fundamentalistának.

Az áldozat-vállalás belső megélése nem itt jelenthet elsősorban feloldhatatlan ellentmondást. Bármely ügyet ugyanis valóban jól, eredménnyel csak jó szívvel, örömmel lehet szolgálni ─ úgy, hogy a benne résztvevőkre valóban pozitív hatással legyen, ─ csak így lehetséges. Nem érezheti ─ és nem is éreztetheti senki, hogy az adott ügy szolgálatával valami értékestől fosztja meg magát. A felszabadult örömmel végzett tevékenység azonban már nem áldozat. Abszurd helyzetbe jutottunk tehát itt is.

Rövidtávú áldozat természetesen sokféle létezik. A legpregnánsabb
az, amikor valaki egy kritikus helyzetben az életét áldozza fel, hogy megmentse mások életét.

─ A csodahit, a csodavárás lélektani jelenségét kell hatodikként
említenünk, mint a kultúránkat erősen befolyásoló tényezőt.

Gyökere ennek is az ősi létben ─ az ott szerzett tapasztalatokban
és hiedelmekben ─ rejlik. Visszavezethető az emberben ma is meglévő jungi ősképekre. Végül is természetesnek mondható, hiszen bármennyire is azt akarjuk elhitetni magunkkal és másokkal, hogy már nagy részben ismerjük a természet és saját természetünk titkait, lépten-nyomon találkozhatunk szokatlan, látszólag meg magyarázhatatlan jelenségekkel. Ezek nemcsak az ún. egyszerű embereknél okoznak zavarodottságot, de
elgondolkoztatják a magukat műveltnek tartó embereket is.

A jövő megfoghatatlansága ─ a jelenből valószínűsíthető riasztó tendenciák és jelenségek ─ az életösztönnel megáldott embert arra sarkallják, hogy valami megmentő, pozitív irányú változást reméljen, ─ higgye a csodát, higgye, hogy a döntéshozók végre észre térnek és nem a hatalmuk, hanem a földi élet megmentése lesz a céljuk.

E nélkül a hit nélkül az ember akár öngyilkos is lehetne. Ez tehát nagyon fontos, mert a józan kiábrándultság ─ a csodákban való hit elapadása nálunk, magyaroknál is pregnánsan megmutatkozott a kritikus időkben, és sajnos ma is jól látszik az öngyilkosságok nagy számában, de a drogok áldozatainak növekvő száma is erről tanúskodik.

─ Világunk mai működésére legjellemzőbb hetedik főelv: a FEJLŐDÉS, ─ a korlátlan fejlődésbe vetett hit elve ─ és ennek gyakorlati követése. Ennek eredetét keresve a történelmi mélységekben, nagy valószínűséggel a bibliai Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá parancsban (javaslatban) találhatjuk meg. Akkoron-tájt, tehát 5─8 ezer esztendővel ezelőtt ez az ember számára érthető és pozitív törekvésként értékelhető irányelv volt, különösen az ember akkori létszámát, életmódját és technológiai szintjét
ismerve.

A tizenkilencedik században megindult, majd a huszadik században többszörös sebességre kapcsolt technikai-technológiai fejlődés és az ezáltal létrehozott társadalmi és egészségügyi változások ma már tudott ─ tudható ─ módon alapjaiban teszik kérdésessé a fent jelzett törekvést: a korlátlan fejlődés elvét.

A tudós Maltus erre már régen felhívta a figyelmet, de a mai szakemberek is már legalább ötven éve hangoztatják a lényegi változtatás szükségességét. A döntéshozók ennek tudatában próbáltak valamiféle kompromisszumot kialakítani az ún. fenntartható fejlődés fogalmának bevezetésével, ill. az ehhez kapcsolódó elvek és viselkedésmódok meghatározásával.

A gyakorlatot nézve azonban úgyszólván semmi sem történt. Nevetséges látszateredménynek minősíthetjük pl., hogy a gépkocsik fogyasztását és káros anyag kibocsátását akár a tizedére csökkentik, miközben a futó kocsik száma a százszorosra, vagy ezerszeresére nő.

A katasztrofális hatású klímaváltozást ─ a széndioxid kibocsátásával összefüggő általános felmelegedést már régen jól ismeri a világ. Több mint tíz éve már megfogalmazták, hogy ez ellen azonnal tenni kell, és hathatós intézkedésekkel legalább ötödére-tizedére kellene csökkenteni a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását. Ehelyett ─ az élenjáró USA-ban különösen ─ ez tovább nő. Az örvendetes szaporodásunknak köszönhetően a délebbi Amerikában viszont új emberi életterek biztosítására fölégetik az esőerdőket az ún. fejlődő népek. Ezzel kétszeresen rontva a helyzetet: hasznosítás nélkül tönkretesznek egy energiaforrást, ─ nagy mennyiségű széndioxiddal terhelik a légkört, ─ és egyben kiirtják az ennek feldolgozását végző, azaz oxigént termelő
fákat és a velük szimbiózisban lévő egész élővilágot.

A ténylegesen már most tapasztalható klímaváltozások, ─ az el Ninó-hatás stb. ellenére a világ tovább folytatja a végtelenbe (a katasztrófába) vezető fejlődést. Különösen az elmaradott országok igyekeznek erősen (és jogosan?), hogy pazarlásban és a Föld kizsákmányolásában utolérjék a példaképül szolgáló fejlett ipari államokat.

A humanizmusra, egyenlőségre hivatkozva joggal mondhatják, hogy
ők is emberi életet akarnak élni, miután a példa és a sugallat egyértelmű ma már mindenki számára, hogy egyedül az az emberi, az a méltó az emberhez, amit a végtelen pazarlással előállított termékek garmadája, a fizikai erőfeszítést nem kívánó, kényelmes élet jelent a fejlettek példáján. Jól tudható azonban, hogy az USA, vagy Kanada és a többiek ─ még a magyarok életszínvonalának ─ egész Földre kiterjedő elérése fizikailag abszurd, lehetetlen követelmény.

Ők már most hatszorosát használják azoknak a földi javaknak (anyagoknak, élelmiszernek, energiának), ami már csak a jelenlegi átlag életszínvonal mellett is rendelkezésre áll Földünk összvagyonából. A fejlettek ökológiai lábnyoma most 12 hektár fölött van (a magyaroké 5 hektár), holott átlagban csak 2.2 hektár áll rendelkezésre.

Mindemellett természetesen az USA sem gondol komolyan arra, hogy
mérsékelje a megszokott, minden mértéket meghaladó pazarlását. Legújabb elnökük (W. G. Bush) ez írás elkészültével egy időben nyilatkozta, hogy az aláírt megállapodások ellenére nem állítják le a széndioxid kibocsátásával járó iparágak fejlesztését. További abszurd módon a szellemi és anyagi erőfeszítések nagy része a pusztító célú fegyvergyártásra, újabb fegyverek fejlesztésére fordítódik. Ennek is többszörös kárát látja a világ.

A fegyverek előállítása már önmagában nagy anyag- és energiaigényű, ugyanakkor többszörösen környezet-szennyező, különösen a robbanó anyagok gyártási folyamataiban. Hatalmas szellemi és fizikai kapacitásokat köt le; az ún. működő tőke ide áramlik, miközben a békés termelő eszközök nagy-nagy hiánya mutatkozik az elmaradott országokban. Inkább fegyvert
szállítanak nekik, mint termelőeszközt. Ennek természetesen jó oka van, miután az ottani nomád-feudális uralkodók megismerték a fejlettek lehetőségeit, tudással felvértezve, de tudatilag helyben maradva az elérhető maximális luxust teremtik meg a maguk és szűk környezetük számára. Ezt viszont csak sok és jó fegyverrel lehet megőrizni. Országuk sajátjuknak tekintett kincseit tehát (pl. olaj, arany stb.) erre áldozzák.

Szerencsés összecsengés adódik így a luxuscikkeket és fegyvereket
gyártók érdekei és a feudális tudatú, elmaradott országokat uraló elit érdekei között.

A többi extraprofitot termelő iparág is megjelenik természetesen
ugyanitt, azaz a drogok előállítása és forgalmazása, valamint a szórakoztatóipar: a szerencsejátékok, klubok stb., nem elmaradva a fegyverforgalmazás bevételi szintjétől. Ma már a reklámipar is kezd fölzárkózni. Ki kell ugyanis elégíteni a fejlett elit egzotikum és romantika iránti igényét is. E nélkül nem érezhetné igazán jól magát.

A fejlődés tehát megállíthatatlan (mondják), hiszen senkitől ne
várjuk (mert nem várható??!), hogy visszasüllyedjen a fenti fényűző és egyáltalán emberi szükségletnek nem elismerhető luxusvilágból arra a szintre, ami az emberek nagy többségének nem adatik meg: a normál emberi szükségletek világába, amit az emberi jogokról szóló nyilatkozat oly részletesen megfogalmaz, amelyről azonban az elit csak papol, de sohasem vette komolyan.

Jellemző módon a felsorolt, úgynevezett iparágak valójában és tudott módon nem nélkülözik az alvilág támogatását, amelyről külön szólni a fentiek tükrében szinte fölösleges, hiszen nem sokban különbözik ma már az előbbi, legitimnek tekintett alvilágtól, összefonódva együttesen osztoznak a fenti nagy üzletágak hasznán.

A rendszer tehát tökéletes, a fejlődés azért is megállíthatatlan,
mert a Föld kizsákmányolása révén a szolgahad is viszonylag jó ellátásban részesül ─ azaz elsősorban a rendet biztosító fegyveres erők ─ de a szolgáltatók, akik valójában a középkori uralkodók udvartartását jelenítik meg, és hogy a köznép szája is be legyen fogva, a szintén szolgaként működő tudósi-műszaki gárda létrehozza a cirkuszt helyettesítő csodaeszközöket, a fülek és szemek kábítását célzó hangzavart és képzavart előállító instrumentumokat. Az igazi nagy cirkuszokat így
aztán nemcsak néhány ezren, hanem akár sok millióan is élvezhetik, és így eszükbe sem jut, hogy valami más igényük is lehetne.

Így tehát a szó szoros értelmében is fölégetjük és fölesszük a földet magunk alól és unokáink elől.

Az emberi szaporodást illetően egyedül Kínában hoztak fölső, állami korlátozó intézkedéseket. Az ott is élő ősi hagyományok azonban nem engedik érvényesülni a mégoly szigorú rendszabályokat sem. A szaporodásra késztető parancs genetikailag programozott, így külső kényszerekkel
nagyon nehéz szembeszállni. Az is tudvalévő, hogy a keresztény egyházak már régen szentté nyilvánították ezt az ősi ösztönös törekvést, de a muzulmánoknál talán még szigorúbb a család ─ a nagy család ─ megteremtésére szolgáló hagyományok követése.

A nyolcadik főelv ─ szoros összefüggésben a korlátlan fejlődés hitével és megvalósításával ─ a Verseny, a versengés elve.

Jó és hatásos elv ez. Valószínűleg genetikailag programozott törekvés az alapja. Győzzön és érvényesüljön a jobbik ─ fogalmazhatnánk egyszerűen, mintegy emberi, tudati szinten rögzítve a lényegét. A darwini kiválasztódási törvény analógiájára: éljen és szaporodjon tovább az életrevalóbb
alapján akár természeti törvényként is felfoghatnánk ennek az elvnek az érvényesülését.

Emberi, társadalmi viszonyok között azonban ─ az elv gyakorlati alkalmazása és működése során ─ ennél az elvnél is lényegbevágó torzulások keletkeztek. Az egyedül az ösztönökre hagyatkozó állati populációkban ez az elv, ill. ennek érvényesülése sok egyedi élet nyomorúságával és pusztulásával jár. Ezt az ember természetesnek és rendjén valónak könyveli el. Nem így az emberi társadalmak legtöbbjében több okból.

Az ember mint öntudattal rendelkező lény, értelme és szellemi potenciálja révén az ösztönös lét értékein túl csak az emberre jellemző, nagyra tartott értékek létrehozására képes. Lelki, érzelmi életet él, ismeri a szolidaritás: az egymás segítésének gondolatát, de mindenekelőtt együttműködésre alkalmas, társadalmi lény. Szemben az együttműködő állati társadalmakkal,
azaz pl. a méhek társadalmával, különös módon egyedül az embernél
az együttműködés nem rögzült, az ösztönökbe égetett programok végrehajtásával jön létre, hanem tudatilag vállalt, történelmileg megtanult viselkedésmód. Ezzel szemben a versengés minden bizonnyal genetikai, tehát rögzült, ösztönös késztetés, ösztönös irányultság. Ez a két késztetés a gyakorlatban
sok esetben és szükségképpen szembekerül egymással mind az egyén,
mind pedig a társadalmi csoportok életében. Végül is a két irányultság folyamatos harcában egy dinamikus egyensúly alakul ki, állandóan változó határokkal. Az emberi történelem világosan azt mutatja, hogy a nagyobb területet a versengés ösztöne uralja.

Miután egyik oldalon ösztönről, míg a másikon csak tanult viselkedésről van szó, ez a tény tökéletesen érthető.

Problematikus, és az emberi társadalmak rendkívüli ingatagságával
jár, hogy az együttműködés módszertanát, a vonatkozó szabályrendszert minden egyénnek és minden új generációnak újból meg kell tanulnia. Amíg a civilizációkban a paraszti létforma uralkodik, tehát gyakorlatilag egészen a tizenkilencedik századig, addig nincs gond a megtanulással; maga az élet mutatja meg az új generációnak, hogy mit lehet és hogyan kell élni, miután lényeges változások nincsenek; valójában szövegek
elsajátítására, kognitív jellegű tanulásra nincs is szükség ezen a téren.

Meg kell jegyezni, hogy a versengés is beletartozik az emberi együttélés mindennapjaiba; része van az együttműködésben. Maga is részt vesz az együttműködés szabályainak kialakításában és ezek megváltoztatásában. Működőképes társadalmakban így természetesen a versengés módjai is meghatározottak, az emberek elfogadják és követik a versengés kialakult szabályait. Ez mindaddig stabil működést eredményez, amíg lényegi változások nem jönnek létre az emberinek tekintett szükségletek előállítási
módjainál, és nem változik az emberi szükségletek fogalomköre, azaz, hogy mi az, amit ennek tekintenek; minek a megszerzésére törekednek az emberek.

Amíg a paraszti létforma uralkodik, azaz a szükségletek létrehozása alapvető módon a mezőgazdaságban történik, addig életvitelét, a felhasznált javak fajtáit és mennyiségét tekintve nincs lényeges eltérés a hatalmi elit és a termelő rétegek között. Ez a megállapítás ugyan vitatható, de az bizonyosan állítható, hogy a feudális létformában a parasztok közelebb álltak a főnemesekhez, vagy akár a királyokhoz, mint manapság
egy bankárhoz. A vallási meggyőződésből eredő hierarchia, és az ebből következő gondolkodásmód egységes szabályrendszer elfogadását és működését eredményezte. Az egységes és közös szemléletmód kialakításában és megtartásában fontos szerepe volt a természet-közeliségnek. Az elit is lovakon közlekedett, vadászatokat rendezett; hiába élt palotákban és nem sárkunyhókban, a szolgahad révén is nap mint nap közelről kellett
látnia mindazt, ami a természetet és az emberi természetet is jellemzi. Magyarul tehát: még az elit sem tett lépést az elidegenedés felé.

A reformációk kora, azaz a katolikus egyeduralom megtörése ugyan már a lényegi változások előjele volt, az ipari forradalom bekövetkeztéig azonban a társadalmi együttműködés szabályain, azaz az erkölcsön nem kellett alapjaiban változtatni. Mint tudjuk azonban, épp a protestantizmus a világi ─ a civil társadalom felé való ─ nyitásával bizonyos ideológiai
alapot teremtett a polgári nézetek és létforma számára.

Ez azt jelentette, hogy a középkorban működő céhek ─ adott ipart összefogó egyesületek ─ szigorú, versenyt korlátozó szabályrendszerével szemben egyre nagyobb tér nyílt az újító, új technológiákkal próbálkozó manufaktúrák előtt. A versengés új mederbe terelődött, és ezután már nem számított bűnnek, ha valaki többre jutott, gazdagabb lett. A gőzgép feltalálásával,
majd az ennek nyomán meginduló gépesítéssel a banktőke és a kereskedelemben felhalmozódó tőke is megjelenik az iparban, ami természetesen tovább gyorsítja a változásokat. Megindul az ipari forradalom, kialakul a kapitalizmus a kezdeti szakasz minden mocskával, megpróbáltatásával együtt: a rég bevált szabályok érvényüket vesztik, a helyzetben lévő egyedek a falkaösztönöktől vezérelve maximális biztonságra és a hierarchia csúcsa felé törekednek, nem törődve milliók pusztulásával, nyomorával.

Míg a feudális, paraszti létforma ugyan nyomort és elnyomást jelentett a paraszti széles rétegek számára, de életük azért többnyire biztonságban volt; a hosszú gyakorlat során a nemzedékek kiismerték, hogy milyen ügyeskedésekkel lehet megmaradni és esetleg előbbre jutni. A feudális
urak sem akarhatták, hogy parasztjaik elpusztuljanak.

Az iparosodás azonban merőben új helyzetet hozott. A mezőgazdaságnak már nemcsak élelmiszereket, hanem nagy mennyiségű ipari nyersanyagot is kellett termelnie, ugyanakkor a gépek mellé sok munkásra volt szükség.

Mindez azt kívánta, hogy emberek tömegeinek egészen más életformára kellett áttérnie minden előzetes megállapodás, minden vonatkozó szabályrendszer nélkül. Az elitek közti új versenyhelyzet hatalmi harcokat, adott esetben háborúkat jelentett, és csak nagyon nehezen alakultak ki a
konszolidált működést lehetővé tevő szabályok.

Végül is az új rend sem valami megállapodás ─ társadalmi szerződés ─ szerint alakult ki, hanem a gyakorlat során a kereskedelem tapasztalataiból leszűrve jöttek létre azok az intézmények, amelyek a pénzhatalmak közti versengést mederben tudták tartani. Folyamatos változásban, megújulásban kialakultak az árupiac, majd a tőkepiac működési szabályai. A változások mind a mai napig tartanak. Mindeközben a hatalmat birtoklóknak
rá kellett jönni, hogy a kezdetekkel szemben némi figyelmet kell
fordítani a termelést végző rétegekre is. Figyelmeztetést jelentettek a megalakuló szakszervezetek, majd pedig ezzel összefüggésben a különböző munkásmozgalmak.

Ettől kezdve az ipari munkásság ─ úgymond ─ állandó versengésben van a hatalmon lévő munkaadókkal a megtermelt javak birtoklását illetően. A verseny természeténél fogva szükségszerűen féloldalas, nem egyenlő esélyű. Még a versenyszabályokat is a hatalmon lévők határozzák meg. így a versengés történelmi korszakokat átívelően is folyamatos. Ugyanakkor folyamatosak a változások sok tekintetben, hiszen ma már egészen más
a tulajdonosi szerkezet, de egészen megváltozott a munkavállalók tábora, mert ipari munkás ma már az értelmiség jó része, és ugyanígy ipari jellegű sok, mezőgazdaságban dolgozó munkája is. Még emellett a részvényesség fogalmával ─ az úgynevezett szabad részvénypiac megteremtésével ─ azt a hamis képet sikerült kialakítani, hogy immáron nem tehető különbség a tulajdonosi réteg és a munkavállalói réteg között, hiszen a munkavállalók
egy része maga is tulajdonos, vagy könnyedén azzá válhat. Nem kell mást tennie, csak egy kicsit igyekezni, egy kicsit takarékoskodni, és így, ha ügyesen fektet be a részvénypiacon, akkor maga is részese lehet önnön kizsákmányolásából származó nyereségének, azaz szokásos megnevezéssel a profitnak. Ezzel a modern kapitalizmus rendkívül hatásos módszert fejlesztett ki, a valamikori világos határok így szépen elmosódtak az egyes társadalmi rétegek között ─ annak ellenére, hogy nőttek a különbségek anyagiakban, de az életvitelben is. Egy nagy
vagyonnal rendelkező tőkés is szegény, agyonhajszolt dolgozó szerepében tetszeleghet akár, és fordítva: néhány részvénnyel rendelkező alkalmazott tőkésnek tudhatja magát. Rendkívüli tudati nyereség ez az uralmat valóban gyakorló néhány ezer, vagy világviszonylatban talán néhány százezer ember számára. Ezt a versenyt az embernek már önmaga ellen kell állnia, abban a tévhitben, hogy helyzete csak önmagától függ. Nincs világos ellenoldal, akivel szemben meg lehetne vívni a harcot,
hiszen egy nagyvállalat vezető gárdája is csak alkalmazott, legföljebb részben tulajdonos.

A felsorolt nyolc elv fenti részletességű tárgyalása annak az abszurdnak látszó módszernek a bemutatására volt szükséges, hogy igenis megalapozott történelmi tudással és tudattal ─ szigorú kritériumok alapján ─ fel lehet, és fel kell tárni a múlt és jelen emberi cselekvéseinek mozgató rugóit, historikus tudatunk elfogultságait és előítéleteit azonban le kell vetnünk eközben.

Azt is észre kell vennünk azonban, hogy mindezek mögött létezik és működik az egyén és közösség ellentmondásos viszonyát meghatározó három legősibb alapigény.

Ez a három törölhetetlen alapigény:

─ Maga a társadalmiság ─ a közösség igénye ─, ami a családi kapcsolatokból kiinduló, egyre szélesedő elfogadottság, elismertség, ha úgy tetszik szeretet-kapcsolati igény a kölcsönösség feltételével.

─ Ennek egyik főeleme a kompetencia igény, amelyben az egyén létének és létértelmének visszaigazolását keresi és találhatja meg. Annak a megtapasztalása és tudata, hogy aktivitásával, tevékenységével befolyásolni tudja a közösség életét, - úgy tud hatni, hogy az ő érdekei is érvényesüljenek.

─ A kompetencia igény kielégítése pedig, csak az általános értelemben vett térigény kielégítésével lehetséges. Az egyén számára társadalmi mozgásteret, azaz konkrét tér és idő mellett olyan társadalmi körülményeket kell biztosítani, amelyek között valóban pozitív irányú tevékenységet végezhet, és ezért természetesen megfelelő elismertségben részesül.

Tragikus, és végzetes, hogy a felsorolt főelvek mentén létre jövő és működő társadalmakban egyáltalán nem tudatosult, hogy az emberi lét alapfeltétele ennek a három igénynek a kielégítettsége.

Célkitűzéseik nem arra irányulnak, hogy ezek az igények kielégítést nyerjenek.

A társadalmi rendszerek tehát ellentmondásban vannak az őket alkotó rendszer-elemek, - azaz az emberek alapigényeivel.
Az ilyen önellentmondást tartalmazó rendszerek szükségképp önmegsemmisítő rendszerek, - idővel mind felbomlik, és mindaddig ez a sorsa, amíg rá nem jön, hogy nem lehet ellentmondás a rendszer és az őt alkotó elemek tulajdonságai között.

Mindez együtt arra világít rá, hogy igenis célzatosan és tudatosan le kell ásnunk a prehisztorikus alapokig, az emberi lét kezdetéig, és a tudati változásokat nyomon követve fel kell ismernünk a jelen historikus tudatunk eredetét és a közben létrejött csapdákat. Látnunk kell(ene), hogy ezek a csapdák az ember méltóságtudatának a védelmében készültek, mára azonban életveszélyessé váltak.

Egyértelmű és szigorú kritérium alapján kell tehát válogatnunk az
elénk kerülő gondolatok, elképzelések és tervek között. A KRITÉRIUM pedig nem lehet más, mint a földi lét megőrzésének, emberi továbbvitelének kritériuma, mint minden élőbe beoltott, törölhetetlen kötelesség.

Ennek nem az ősi misztikumok káoszába való visszamerüléssel lehet
eleget tenni, tehát nem a meglévő abszurdból egy mélyebb abszurdba való meneküléssel, hanem épp az ősi ösztönök mába nyúló veszélyes hatásainak földerítésével, valamint az ezek által létrehozott csapdák ilyen módon való elkerülésével.

Ezt javasolja neked is: Rozmaring Lajos.

]]>www.antidogma.hu]]> - Varia

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Heti lámpás (227) Irodalmi kávéház (476) Jobbegyenes (1669) Történelem (13) Kultúra (4) Egészség (50) Tv fotel (65) Életmód (1) Szépségápolás (15) Gazdaság (634) Alámerült atlantiszom (142) Rejtőzködő magyarország (171) Flag gondolja (33) Tereb (139) Sport (729) Politika (1571) Autómánia (61) Belföld (5) Mozi világ (440) Mozaik (42) Emberi kapcsolatok (36) Gasztronómia (539) Vetítő (37) Nagyvilág (1443) Mondom a magamét (4248)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>