Noha az Egyesült Államok hivatalosan mindig a demokratikus értékek és a nők emancipációja védelmében száll meg más országokat, a múltbeli, jelenlegi és jövőbeli háborúi valójában egészen másról szólnak. Távolról sem a „felszabadított” népek boldogságát és jólétét célozzák, sokkal inkább a nemzetek és az államok lerombolását – mindenekelőtt azokét, amelyek zavarják a Wall Street és a City közel-keleti hídfőállása, Izrael regionális hatalmi ambícióit –, hogy a romjaikon azután megnyílhasson a globalista szupermarket egyik újabb bazárja.

Szíria mint a térség utolsó szekuláris állama megdöntésére valójában egy teokratikus nagykoalíció állt össze, amelynek tagjai a spirituális-ideológiai rokonság okán tökéletesen megértik egymást, és többé-kevésbé azonos a céljuk: kiiktatni minden rivális regionális hatalmi pólust. Akárcsak Törökország, Szaúd-Arábia, Katar és Jordánia, demokratikus álcájuk ellenére az USA és Izrael is hamisítatlan teokráciák, amit egyebek mellett az bizonyít, hogy míg az előbbiben a keleti kényurakat is megszégyenítő hatalmi jogosítványokkal felruházott elnök egyenesen Isten szerepét játssza, amikor saját hatáskörben dönt a „nemzetbiztonságot fenyegető egyének” likvidálásáról, ahogyan azt nemrég Obama tette mintegy harminc potenciális célszemély tekintetében, addig az utóbbiban a miniszterelnök vagy a Moszad gyakorolja ugyanezt a funkciót.

Az állítólagos „nyilvánvaló sorsa” által vezérelt Amerika valójában egy elnöki diktatúra, amelyben az államfő kénye-kedve szerint dönthet emberek életéről vagy haláláról, vagyis háborúról és békéről, elkötelezve magát a cionista entitás mellett, annak minden tévelygésében és túlzásában. A teodemokratikus Amerika hegemonikus „elhivatottsága” nemcsak anyagi és materialista természetű, hanem különböző ideológiai és vallási aspektusokból is táplálkozik. Ilyen például a „nyilvánvaló sors” (Manifest Destiny) doktrínája, amely Texas annektálásakor született 1845-ben, és amelynek értelmében az amerikai nemzet isteni küldetése a demokrácia és a civilizáció terjesztése, akkoriban a Mississippitől nyugatra, napjainkban világszerte.

Szíriában az USA és szövetségesei a tűzzel játszanak, amikor a felekezetek közötti ellentéteket szítják. Ami Basar Asszad kormányzatát illeti, autokratizmusához, brutalitásához és zártságához kétség sem férhet, viszont nem egyetlen ember diktatúrája, és még csak nem is egyetlen családé, mint a megdöntött tunéziai, líbiai és egyiptomi rendszer volt. Akárcsak egykor iraki bászista rokona, mindeddig biztosítani tudta a személyek és javak biztonságát, a vallásgyakorlás és külföldre utazás korlátlan szabadságát, a közoktatást és az egészségügyi ellátást mindenki számára. Most mindez veszélybe került.

Alain Chouet Szíria-szakértő, a francia titkosszolgálat egykori vezető munkatársa szerint „a szíriai (alavita, keresztény, drúz) kisebbségek fenyegetettségével a Nyugat csak a (rezsim) megfellebbezhetetlen elítélését és néha hisztérikus kiátkozását állította szembe, politikailag és néha katonailag is mindenhol integrista iszlamisták hatalomra jutását és a politikai szalfizmust támogató teokratikus államok szupremáciáját támogatva. (…) Készen arra, hogy elítélje az iszlamizmust a saját területén, a Nyugat bátorítja annak manővereit az arab és muszlim világban” (IHÉDN, 2012. június 27.).

Március elején az iszlamisták homszi bástyájának elfoglalásakor a szír kormányerők száznál is több külföldi harcost és különböző arab országokból származó zsoldost ejtettek foglyul. Májusban Tunézia belügyminisztere elismerte, hogy országának állampolgárai szír területen harcolnak a felkelők soraiban, és a szír ügyekben hagyományosan jól értesült francia sajtó is említést tett a Szíriába irányuló „dzsihádista turizmusról”. Akkoriban a baloldali Libération több tucatnyira, a jobboldali Le Figaro több százra becsülte a külföldi harcosok számát, a független Jeune Afrique c. hetilap pedig tudni vélte, hogy amióta Ajman al-Zavahiri, az al-Kaida főnöke február 11-én felszólította a muzulmánokat, hogy támogassák a lázadást, megsokszorozódtak a támadások Damaszkuszban és Aleppóban, külföldről pedig özönlenek a dzsihádisták az országba.

Május 16-án a RIA Novosztyi orosz hírügynökség jelezte, hogy „szíriaiakat” gerilla-harcmodorra és fegyveres propagandára (sic!) képeztek ki amerikai támaszpontokon Koszovóban, miután április végén a Tanjug szerb hírügynökség egy szíriai disszidens nyilatkozatát átvéve közzétette, hogy a szíriai lázadók hasznosítani fogják az egykori UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) harctéri tapasztalatait.

Washington, Ankara és Rijád áldásával főleg Katar foglalkozik muszlim fanatikusok és külföldi zsoldosok toborzásával és Szíriába juttatásával. Emlékezetes, hogy Katar, ez a vahabita olajmonarchia 2003-ban hadműveleti bázisul szolgált az Irak ellen felvonuló amerikai szoldateszkának, tavaly pedig egy ötezer fős elitalakulattal közvetlenül is beavatkozott a líbiai „spontán” forradalomba. Pedig a feszültség szítása helyett a nyugati diplomácia jobban tenné, ha kissé nagyobb figyelmet szentelne annak a három kínai hadihajónak, amely nemrég kelt át Szuezi-csatornán, útban a szíriai partok felé, ahol csatlakozhatnak az orosz haditengerészet már helyszínen tartózkodó egységeihez. Mert a hangnem kezd eldurvulni Moszkvában is, ahol egyelőre még félhangosan, de már teljesen nyilvánosan „haramiaállamként” emlegetik az Egyesült Államokat, nevezetesen Szergej Lavrov külügyminiszter, aki szerint Washington reakciója a szíriai biztonsági vezérkar ellen július 19-én Damaszkuszban elkövetett bombamerényletre a terrorizmus egyértelmű igazolását jelentette. A bumeránghatás ez esetben is borítékolható volt.

Gazdag István - demokrata.hu