Ma 2021 augusztus 05. Krisztina napja van. Holnap Berta, Bettina napja lesz.
A lét peremén: Etiópia

A lét peremén: Etiópia

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Etiópiát a külföldi utazók általában a legrejtélyesebb afrikai országnak írják le. Okkal. Aki pedig még sosem járt ott, szinte semmit sem tud róla. Legföljebb egyetlen fogalom villan belé: éhínség. S ez sem ok nélkül.

Ez a titkokat rejtő ország csak akkor bukkan fel a hírekben, amikor csonttá-bőrré aszott, az éhhalál küszöbén heverő felnőtteket, gyerekeket mutatnak. Olyankor érkeznek a segélyszállítmányok, a tévénéző borzong, aztán megy minden tovább: a világ három legszegényebb országának egyike éli megszokott életét.

Na de ki megy el „csak úgy” Etiópiába? Nagyon, nagyon kevesen. Addisz Abeba, a közel 5 milliós főváros első látásra még nem sejteti a borzalmakat. Az utolsó császár, a 45 éven át uralkodó, 1975-ben elűzött Hailé Szelasszié császár idejében emelt „modern” épületek, a Churchill Road bankjai, középületei diszkréten eltakarják a bádogtetős kalyibákat, a koldus, a hajléktalan meg ugye számunkra sem szokatlan látvány. Békésen megfér egymás közelében Júda oroszlánjának, a császári hatalom emlékének szobra és az 1991-ig tartó szovjetbarát rezsim idején emelt hősi emlékmű, az olasz megszállás éveit idéző Piazza negyed és Kelet-Afrika legnagyobb piaca, a Merkato.

Hetven kilométernyi kifogástalan aszfaltút észak felé – aztán következik az igazi Etiópia, az 1800-2500 méter átlagmagasságú felföld, mely egy kb. 50 millió évvel ezelőtti hatalmas bazaltömlés-sorozatnak köszönheti létét. Kis falvak, vagy nagyobbacskák – ilyenekben él a 65 milliósra becsült népesség 90 százaléka. Kunyhókban. A kerek alaprajzú tákolmányok alig rínak ki barnás környezetükből. Mert erdő már nincs, rég kivágták, tűzifának, építőanyagnak, termőföldnyerés miatt.

A mai Etiópiát a kizárólag Ausztráliában őshonos, ide úgy száz éve behozott eukaliptusz tartja életben. Ebből készül a kunyhók váza (köztük sár és trágya keveréke adja a szigetelést), ezzel, meg a kupacokba rakott, szárított trágyával tüzelnek a kunyhók előtti, néhány kődarabból álló „tűzhelyen”. Március van, ez még a száraz évszak, a nagyobb esők júniustól szeptemberig tartanak. Mármint a felföldön, mert a keleti síkvidékeken néha szinte csapadék nélkül múlik el az év.

Mostanság éppen szántanak, keskeny barázdát hasító egyszerű, ökör húzta ekével a köves talajba. Ha elég eső esik, a családok talán kihúzzák éhezés (de nem nélkülözés) nélkül a következő termésig. Ha meg sok esik, az erózió fölfalja a termőföldet a mindenütt meredek lejtőkön.

Mégis inkább a természeti szépségekről kellene írnom. Mondjuk a Grand Canyonnal vetekedő szurdokról, melyet a Kék-Nílus vágott a fennsík bazaltjába, s melyet pont a legfenségesebb szakaszán tilos fényképezni egy „stratégiai jelentőségű” híd miatt.

Aztán ott van a később óriássá váló folyam „forrása”, ahogy kilép a Tana-tóból, hogy pár kilométerrel odébb mint a Kék-Nílus vízesése zúduljon alá 40 méteres magasságból. Szólnom kellene a 4000 méter fölé emelkedő csúcsokkal övezett Simien Nemzeti Parkról, ahol óriás lobéliák nőnek és a kizárólag itt élő gelada páviánok száz egyedre is rúgó bandái tépdesik szaporán a satnya, sárga füvet, szinte egyetlen táplálékukat. A hátborzongatóan mély völgyekkel felszabdalt platón szinte egyetlen négyzetméter sem marad kihasználatlanul.

Teraszos kisparcellák tízezrei tarkázzák a tájat, ökrök vontatta gyatra eke hasítja a köves, rögös talajt, melyből irgalmatlan kemény, ám csekély hatásfokú munkával talán sarjad annyi termés, hogy a környékbeli kunyhók lakói talán kihúzzák a következő betakarításig.

S milyen szépnek látszik minden odaföntről, a legmagasabb gerincekre is fölkúszó, még az olasz megszállás alatt épített szerpentinút magasából. A kényelmes, tábori konyhával, hűtőszekrénnyel is felszerelt terepjáró túrakocsi mint valami ufó ereszkedik le az ember lakta tájra, ahol már kétezer éve is fejlett kultúrák, birodalmak léteztek, s a középkor ortodox keresztényei színpompás freskókkal díszítették templomaikat, vagy éppen a kőzetbe vájták szentélyeiket, mint Lalibelában, vagy Tigrayban.

Afrika egyetlen állama, mely sosem volt gyarmat, valahogy mégis kicsúszott a mégoly csekély fejlődés sodorvonalából is. Nincsenek értékes ásványkincsei, gazdasága a felföldön termesztett kávé aktuális világpiaci árától függ, ráadásul a súlyos aszályok mellett az utóbbi egy-két évtizedben polgárháborúk, puccsok sújtották.

Úton-útfélen ma is látni az 1991-es harcok maradványait, a mára már kibelezett, rozsdásodó tankokat, s az egyébként mindenüvé csak állatterelgető botjukkal járó falusi férfiak némelyikének vállán – talán státuszszimbólumként – ósdi géppisztoly is lóg.

Mégis inkább a gyerekekről kellene írnom, akik nem szerepelnek egyetlen útikönyvben sem. A csillogó szemű, légylepte arcú, mezítlábas, rongyos ruhájú gyerekekről, akik már hat-hétéves korukban marhát, kecskét legeltetnek, vagy a még kisebbekre vigyáznak.

A városi gyerek hangos „jujuju!” kiáltással üdvözöl, aztán persze pénzt kér, ennivalót kér, mert szemmel láthatóan éhes, és a város semmit sem ad. Itt nincs soványka tehén, amit meg lehetne fejni, nincs egy tenyérnyi föld, mely legalább kevéske zöldséget adna.

A vidéki gyerek más. Ha falun, kisvároson áthúz, de inkább átdöcög járművünk, akár száz méternyi távolságból is képesek felénk rohanni, vagy csak úgy álltukban integetni; nem mintha várnának valamit, a visszaintegetéssel is beérik; tünékeny megjelenésünk eseménynek számít.

Történik valami, ami más, mint a megszokott. Hát még ha meg is állunk ebédidőben, valahol az országút mentén! Azt hinnénk, néptelen környéken járunk, aztán percek alatt vagy húsz-harminc gyerek fogja körül a kocsit. Ülünk a tábori széken, eszünk, ők meg állnak mögöttünk csendben, s csak néznek. Szívszorító érzés. Mert nem adhatunk. Ötnek, tíznek talán, de akkor hol marad a többi. Ritkán szólnak, legföljebb a nagyobbacskák próbálják csiszolni angoltudásukat.

Kezükben rongyos irka, tankönyv. Nem kérnek pénzt, se ételt, csak tollat. Mert még az sincs. Egy részük talán befejezi az általánost, a többség azonban időnek előtte kimarad. Dolgozni kell. És ha el is végzik, mi lesz belőlük? Ugyanolyan szegény paraszt, mint apja, nagyapja, ugyanazt a földet túrja, ugyanolyan kunyhóban lakik majd saját öt-hat gyerekével, legföljebb a szalmatetőt cseréli le bádogra. Fölfelé vezető út nincs. Nincs középosztály, vagy ha mégis, elenyésző kisebbséget alkot a 65 milliós népesség egyre duzzadó tengerében.

Ön, tisztelt olvasó, aki most e sorokat böngészi, ha majd ebédjét vagy vacsoráját fogyasztja, gondoljon arra csak egyetlenegyszer, hogy egyetlen étkezése árából tíz-tizenöt etiópiai gyermek egy egész napra jóllakhatna. Nekem sokszor eszembe jut, mást nem tehetek.

Németh Géza, mno.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Nagyvilág (1456) Autómánia (61) Belföld (6) Mozi világ (440) Jobbegyenes (2086) Mondom a magamét (5476) Rejtőzködő magyarország (168) Flag gondolja (33) Szépségápolás (15) Történelem (14) Politika (1578) Heti lámpás (255) Tv fotel (65) Egészség (50) Tereb (138) Alámerült atlantiszom (142) Vetítő (30) Életmód (1) Irodalmi kávéház (505) Mozaik (83) Titkok és talányok (12) Sport (729) Kultúra (6) Gasztronómia (539) Gazdaság (660) Emberi kapcsolatok (36)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>