Nem lehetett volna nála alkalmasabb, nemzetközileg elfogadottabb, az országnak több hasznot hozó közgazdászt találni? Bizonyára lehetett volna. Ha ez a játék csak erről szólna.

Az Orbán-kormányt ellenfelei, kritikusai, olykor még talán barátai is kiszámíthatatlan, váratlan húzásokra képes, nehezen kiismerhető alakulatnak tartják. Pedig az elmúlt két évtizedben nem volt még olyan kabinet, amely ennyire következetesen és tudatosan ment volna egy irányba, amelynek ennyire egyetlen szempont határozta volna meg politikáját. Nem, most nem a kétségtelenül fontos tartalmi kérdésekről beszélek, hanem valamiről, ami a kormány és különösen a kormányfő gondolkozásában megelőzi, meghatározza az összes többi kérdést: ez pedig nem más, mint a politikai kormányzás logikája.

Ennek lényege nagyjából úgy foglalható össze, hogy a tartalmi célok időnként módosulhatnak, az eszközök lehetnek nagyon változatosak, de egy valami elengedhetetlen és ezért mindent meghatároz a politikában: az erőforrásokkal való rendelkezés, vagyis a hatalmi pozíció.

Természetesen minden politikus tudja ezt, és döntéseiben igyekszik is figyelni erre a szempontra, de az elmúlt évtizedekben nem akadt olyan hazai politikai vezető, akinek minden lépése mögött ilyen mértékben és ekkora tudatossággal azonosítható lett volna ez a gondolkozás. Orbán Viktor minden bizonnyal sok mindenre figyel, amikor döntéseket hoz; mérlegelnie kell a szakpolitikai szempontokat, a közvéleményre gyakorolt hatást, a külső környezet lehetséges válaszait. Bizonyára jobban szeret olyan lépéseket tenni, amelyek elnyerik a szakma tetszését, találkoznak a választók helyeslésével, illeszkednek más szempontokhoz. Ugyanakkor ezek mindegyikével képes szembemenni, konfliktusokat vállalni, ha úgy érzi, hogy a politikai kormányzás logikája, a hatalmi pozíciók biztosítása, a vezetői autonómia megerősítése ezt igényli.

Az elmúlt három évben kétségtelenül lehetett volna sokkal mérsékeltebben, lágyabban, gesztusokat gyakorolva, konfliktusokat elkerülve kormányozni. Lehet, hogy ebben az esetben ma több szavazója és kevesebb ellensége lenne a Fidesznek. Ha azonban így politizált volna a második Orbán-kormány, számos fontos hatalmi-politikai célt nem ért volna el. Nem lenne új közjogi szerkezet, nem ülnének fontos közjogi pozíciókban - az évtized végéig tartó mandátummal - a kormányfőhöz lojális vezetők, nem sikerült volna jelentős erőátrendezést végrehajtani a gazdaság világában.  A politikusnak persze a választó a legfontosabb: általa, vele nyerhet választást, kerülhet döntéshozatali pozícióba. Ugyanakkor van valami, ami ennél is fontosabb: azokkal az eszközökkel való rendelkezés, amelyek akár még a szavazók megnyerésében is segíthetnek, de a politikai hatalmat – az ellenakaratok legyőzését, a cselekvés lehetőségét – biztosan megalapozzák.

Ebben a logikában nem lehetett kétséges, hogy a kormányfőnek – ha lehetősége van arra, hogy változtasson – olyan ember kell a jegybank élére, aki alapvetően hozzá lojális, aki a független nemzeti bank vezetőjeként sem lesz önjáró, esetleg ilyen-olyan – akár saját politikai táborán belüli! - érdekcsoportok embere. Egy ilyen ember kormányzati pozícióban hatalmas erőforrás, de ellenzékbe kerülve sem használhatatlan. Hat hosszú éven keresztül hoz politikai hasznot: a kormányfőt fontos tartalmi célokban segítheti, az esetleges ellenzéki politikust – saját politikai táborán belül is! - felemeli, védi, alkuerejét növeli.

Matolcsy György az elmúlt évtizedekben számtalan alkalommal bizonyította, hogy erre a feladatra tökéletesen alkalmas.  A kormányfő a jelölés múlt pénteki bejelentésekor elmondta a legfontosabbat: ez volt a legkevésbé kockázatos lépés. A politikai kormányzás logikájában valóban így volt.

(Heti Válasz, 2013. március 7.)

]]>www.torokgaborelemez.blog.hu]]> - A Flag Polgári Magazin partnere