Ma 2020 június 01. Tünde napja van. Holnap Kármen, Anita napja lesz.
Spanyolnáthából a vörös pestisbe

Spanyolnáthából a vörös pestisbe

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Négy év embertelen szenvedés után a Tanácsköztársaság gyilkos napjaiban tértek haza.

Kuncz Aladár Fekete kolostorának kulcsmondatát a kommunisták cenzúrázták.

Borzalmas lehetett lázálomban hánykolódni egy szalmazsákon, dögrováson lévő barátok mellett úgy, hogy a lehullt kenyérmorzsákért patkányok csatáztak a betegek fekhelyei között – az Ile de´Yeu börtönerőd mélyében, a kazamatákban 1918 karácsonyára már szinte minden magyar megbetegedett. Kuncz Aladár, a Fekete kolostor írója is belázasodott, alig csipegettek a Vöröskereszt-bizottság ünnepi lakomájából, a bifsztekből és a lekváros kásából. Ekkor nevezték el a szobájukat halálkamrának.

Előző részünket az író mondataival zártuk, amikor is elgondolkodott azon, hogy mi lett volna velük, ha öt fogolytársuk nem betegedik meg a spanyoljárvány legelején, és a járvány kitörésének idején nem ápolják őket. Amikor már az egész citadella, az őrökkel együtt, megbetegedett, a francia katonaorvos kitanította öt fogolytársukat az ápolásra, akik két orvosságot alkalmaztak: „A torkot és a mellet jóddal beecsetelték, és égő vattával levegőtlenített poharakat raktak mellre és hátra, hogy a vérkeringést a megtámadott helyeken felfrissítsék.”

Azonban – mint Kuncz írja – az esti órákban a betegség ijesztő körvonalai még jobban kiélesedtek: „Dudás rettenetesen köhögött. Stein Móric vért köpött, amely végigfröccsent takarómon. Rubin arca izzó fehérséggel világított, mintha magára öltött volna minden fényt, mint sírkövek az éjjeli temetőben. (…) Borzalmas karácsony éjszaka volt. A két legsúlyosabb beteg: Dudás és Stein Móric egy percre sem hunyták le szemüket. Az aviatikus szüntelenül köhögött. Azt kellett hinnem, hogy a tüdeje megszakad. Hangja már nem volt, elgyötört tüdejéből és légzőcsövéből csak fulladásszerű, rekedtes hörgések törtek elő, mintha a betegség csontkeze mind szűkebbre és szűkebbre szorította volna össze a torkát.” De a Haláltánc Ile de´Yeu-ben nemcsak a légszívszorítóbb, hanem a Fekete kolostor legemberibb fejezete is, amelyben a nagybeteg a saját életét kockáztatva segít a haldokló társainak, akikkel már négy éve osztozott a rabkenyéren. Kuncz, ha pár percig jobban volt, a társain segített, vizet vitt nekik vagy megigazította a takarójukat, és mint írja: „Különben mindnyájunkon valamely feszült várakozás vett erőt. Éreztük, hogy a halál jár köztünk, és nem tudtuk, hogy áldozatul kit szemel ki. Legrettenetesebb volt teljes magunkra hagyottságunk érzése. (…) A betegség a legkülönbözőbb fajtáiban jelentkezett. Voltak, akik egy-két napos lázzal és könnyű torokgyulladással megúszták. Soknál tüdőgyulladásba ment át a kór. Mások gyomrukra panaszkodtak. Volt, aki őrjöngött úgy, hogy fekvőhelyére kellett kötözni.”

Ám szilveszter éjjelén az író azt érezte, hogy erőre kap, 1919 májusában pedig végre szabadon engedték a maradék foglyokkal együtt. Azonban hazafelé a vonaton sem lélegezhetett fel Kuncz Aladár, mert mint írja, utazása közben „borzalmas hírek érkeztek arról is, hogy a betegség milyen arányokban pusztít Németországban, Ausztriában és nálunk. Rokonaink, ismerőseink közül életben kapunk-e valakit, ha majd egyszer hazamehetünk?”

A Fekete kolostort viszont csak évekkel később írta meg, eleinte pár különálló részletet közölt különféle lapokban, de nem érhette meg regényének közönségsikerét. A Fekete kolostor megjelenésének évében, 1931-ben Kuncz Aladár már a halálos ágyánál fogadta Kosztolányit, Babitsot és Móriczot, akik azért keresték fel, hogy kifejezzék nagyrabecsülésüket a regény és az író iránt. 1945 után elhallgatták a könyvét, csak a hatvanas években jelent meg újból. Pomogáts Béla irodalomtörténész kutatásai szerint a kommunista cenzorok jónak látták, ha a mű utolsó mondatát megcsonkítják, így az akkori és a rendszerváltozás utáni kiadások is ezzel a mondattal zárták a regényt: „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk.” A teljes, csonkítatlan mondatból rögtön megértjük, miért szúrta a kommunisták szemét: „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk, az egyik szomorúságból egy másik, még nagyobb szomorúságba.” Kuncz tényleg azt érezhette akkor, hogy eben gubát cseréltek, hisz négy év embertelenségének, oktalan gyűlöletének elszenvedése után egy olyan hazába érkeztek vissza, amely egy tágas börtönnek tűnhetett: a Tanácsköztársaság gyilkos napjaiban tértek haza, amikor Kun Béla éppen nemzeti harakirit követett el.

Ám most, amikor az egész országban a koronavírus miatt ismét több emberségre és együttérzésre van szükség, fontoljuk meg Kuncz Aladár monda­tait, melyeket könyve legelején írt: „Á la guerre, comme á la guerre! [Hja, ez a háború!] Kár olyan büszkén e mögé a kegyetlen közszólam mögé bújni. Jónak, gyöngédnek, figyelmesnek lenni éppen akkor érdemes, amikor baj van. A szerencsés körülmények között gyakorolt figyelem csupán udvariasság, igazi humanizmussá csak a veszedelmek között válik.”

Pataki Tamás -]]> www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mozi világ (440) Tv fotel (65) Életmód (1) Történelem (14) Emberi kapcsolatok (36) Gazdaság (651) Mozaik (83) Tereb (140) Gasztronómia (539) Jobbegyenes (1769) Rejtőzködő magyarország (171) Vetítő (37) Autómánia (61) Mondom a magamét (4559) Kultúra (6) Egészség (50) Szépségápolás (15) Titkok és talányok (12) Alámerült atlantiszom (142) Flag gondolja (33) Irodalmi kávéház (486) Heti lámpás (240) Politika (1571) Sport (729) Nagyvilág (1450) Belföld (5)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>