Harmincöt esztendeje e napon ért véget Magyarország szovjet megszállása. 1991. június 19-én hagyta el hazánkat az utolsó idegen katona. Sokat késtek.

Negyvennégy őszén érkeztek lánctalpakon. Eleinte „hivatalos megszállóként” voltak, aztán csak úgy, az erősebb jogán. „Ideiglenesen.” Előbb a nyakunkba ültették a Moszkvában előnevelt magyar elvtársakat, majd 1956 véres ősze után visszasegítették őket ugyanoda. (Hiszem, ha előbb hazamennek, ha a hitvány Rákosi nem rendezhet kékcédulás választást, soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták. Soha!) Egy évvel a szabadságharc leverése után, amikor még javában tartott a megtorlás, Nyikita Hruscsov pártfőtitkár közölte, végeztek, hazamennek, ]]>Kádár]]> azonban kérlelte: – Maradjanak csak, Nyikita Szergejevics, elférnek minálunk! – Kádár komfortérzetéhez hozzátartoztak az orosz szuronyok. Újabb évtizedekre eladta a hazát. A Pesti Hírlap tudósítójaként magam is ott voltam a záhonyi Tisza-hídnál azon az forró, kora nyári délutánon. Százan-százötvenen lehettünk, beleértve hivatalosságot, sajtót, helybelieket. (Ma sem értem, miért csak ennyien… Hol voltak e nagy napon a többiek, az ország, a nemzet? Talán hinni sem merték, hogy ez megtörténhet? Vagy a négy évtizedes kommunizmus ennyire kilúgozta a fejeket? Rejtély.)

Ha rajtam múlna, nemzeti ünneppé tenném június 19-ét. Ha másért nem, a jövő generá­ció megvilágosodásáért. Váljon vérükké, jusson el a szívükig, mit jelent a magyar embernek ez a nap. Máraival szólva „ők, akik örökségbe kapták – : ilyen nagy dolog a Szabadság”.

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>