persze igazunk van. Mégis helyesebb volna így fogalmazni: a történelmi ember egyazon helyzetekre egyazon választ adja, fessen bár barlangrajzokat vagy gyártson hidrogénbombát. Ilyen szempontból az emberi szellem stagnál, nem fejlődik.

Itt van például a lengyel–fehérorosz határhelyzet. Iskolapéldája a nagyhatalmi torzsalkodásnak, annak a jól bevált recept­nek, hogy lökdössük előre golyófogónak szövetségeseinket, míg a hátuk mögül kikandikálva valódi ellenfelünk mozdulatait pásztázzuk. A golyófogók: Lengyelország és Lukasenko Fehéroroszországa, a valódi sakkjátékosok pedig Brüsszel és Moszkva. Mint oly sokszor, ebben a történetben is megtalálható a látható és a láthatatlan szint, két eltérő tartomány, amelynek voltaképpen nem sok köze van egymáshoz. Amit látunk: Minszk saját állami és titkosszolgálati erőforrásait nem kímélve tömegesen dobná át a migránsokat lengyel földre, míg Varsó uniós összefogást sürget, segítséget kér a menekültáradat feltartóztatására. Valójában azonban arról van szó, hogy Moszkva és Brüsszel egymásnak feszül, a többiek csak marionettbábok a nagy játszmában.

„Azt mondtam Putyinnak: a legfontosabb, hogy ne hátrálj meg, hogy ha a dolgok nehezebbre fordulnak, tudjam, hogy a bátyám ott áll mögöttem, aki nem engedi, hogy mások bántsák a fiatalabb testvért” – ezt már a térség legokosabb téeszelnöke, Alekszandr Lukasanko elnök mondja, amúgy oroszosan, alapos fejtörést okozva azoknak, akik szerint oroszok és fehéroroszok között bármiféle különbség is létezne. Tény és való, hogy a két orosz állam (elnézést az önkényes összevonásért Fehéroroszországtól, de érdemi cáfolatot nehéz volna felhozni a leoroszozás ellen) nemhogy szoros kapcsolatban áll, de az elmúlt hetekben előrehaladtak az államszövetség felé tett tárgyalások is. Ha Lukasenkót pofozzák, az régóta a Kremlben sajog. És miután a fehéroroszok elleni szankciók mellett az Oroszország elleni nyugatiak is változatlanul érvényesek, nem vitás, hogy amikor őrjöngő migránsok rohamozzák meg az unió külső határát, abban – finoman szólva – Moszkvának is felelőssége van. Mint megbízó, mint csendestárs, mint nagyobb testvér, teljesen mindegy. Nem véletlen, hogy a Kreml szóvivője szerint a fehérorosz hatóságok példásan kézben tartják a folyamatokat a lengyel–belarusz határon. Mi tagadás, tényleg. Ha Moszkvából nézzük, kétségkívül így fest a helyzet.

A másik paraván mögé bújt főszereplő, a brüsszeli főhatalom (bármit jelentsen is ez) ugyancsak érdeklődve kandikál kifelé. Nekik kettős kulcsuk van a helyzet megfejtésére: orosz gáz hiányában inkább fagyhalált halnak, de mindig támogatni fogják a szentpétervári és nov­gorodi melegeket, másfelől akkor sem ismerik el vakcinának a Szputnyikot, ha a haldoklók már nem férnek el a kórházaikban. Ebből a nagyszerű hozzáállásból egyenesen következik, hogy bár Lengyelország az unió tagja, látszólag egyenjogú klubtag, ők akkor sem szállnak be a határvédelem finanszírozásába, ha már fél Varsó pastu nyelven kér reggelit. Lengyelország egyébként is gyanús, hiszen olykor a nemzeti jogot alkalmazza az uniós helyett, kormánya katolikus és bevándorlásellenes, következésképpen nem jogosult közösségi támogatásra. Jó tudni persze, hogy nemcsak Lukasenkónak van bátyja, de a varsói kormánynak is. És amíg Brüsszel töketlenkedik, könnyen meglehet, hogy színre lép maga a kemény öklű tesó, az Egyesült Államok is. Varsó ugyanis nemcsak az Európai Unió, de a NATO tagja is, az pedig már amerikai biznisz. A hagyományosan atlantista Lengyelország nem egyszerűen fontos terep, hanem kulcsország Washington keleti törekvéseiben. Lengyelország nem eshet el, Lengyelország nem lehet instabil. Az amerikaiak nem véletlenül telepítettek nagyjából ötezer amerikai katonát lengyel földre, ahogyan a támaszpontokat, a nagy gonddal felállított rakétákat sem hagyják veszendőbe. Ha a mostani határvillongásból komoly konfliktus kerekedne, a NATO azonnal lépne, és nem azért, mert a szövetségesi hűség a lengyelekhez húzza, hanem az amerikai érdekek miatt.

Mulatságos látni a magyar sajtóban, ahogyan ízlés és irányvonal szerint elkülönülnek az újságírók, és különféle furcsaságokat követelnek – vagy inkább nyilatkoztatnak ki. Az oroszbarát hazai tájékoztatás természetesen Moszkva megsértett érdekeiről szónokol, gondosan elkerülve a lengyelek helyzetének minősítését, ami a lengyelbarát magyar társadalom számára nem is volna jó üzenet, hiszen szimpátiát keltene Putyin régi ellenségei ellen. Így aztán marad Brüsszel gyalázása, ami persze zene füleinknek, de addig azért nem merészkednénk el, hogy itthon orosz érdekeket igazoljunk. És ott a másik társaság, a hangos nyugatbarátok, akik most lázas víziókban azt írják, Lukasenko megtámadta az egész nyugati világot, tessék, itt az ellenség, a barbár állat keletről, egységbe, civilizátorok, egységbe, kulturált Európa! Hát, mit mondjunk, ez sem túl meggyőző ajánlat. Ugyanez a roppant kulturált nyugat szítja az indulatokat ellenünk, szegez kést a torkunknak pusztán azért, mert a kormányunk azt mondja, nem biztos, hogy transzvesztitáknak kéne az óvodásainkat bármire is tanítani.

Tessék mondani, nem lehetne, hogy Új-Guineában ne a hollandok és ne az angolok, hanem a pápuák legyenek az urak? A kérdés nem az enyém, hanem Németh Lászlóé 1943-ból. Szomorú, hogy még mindig elemi hazafiasságra kell intenünk a hazai sajtómunkatársakat, arra, hogy ha már használni nem tudnak, legalább ne ártsanak.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>