Magamnak is csak azért, mert tudom a különbséget, amit a húgom megszületése óta megélek. Nem lehet azt mondani, hogy a testvérré válás ne bonyolítaná az ember életét – akárcsak a szerelem, a házasság vagy a szülővé válás. Az örömök mellé egy sereg olyan konfliktus is megjelenik, mely máskülönben nem volna az egyén életében.

Ha a vulgárliberális individuálfilozófiát tekintem, ezek a viszonylatok teljességgel fölöslegesek. Világos: az egyedülálló gördülékenyebben, családi akadályok nélkül tudja megvalósítani önmagát. (S a maradi társadalmi modellnek tulajdonítja, ha ennek dacára boldogtalan.) Az egyszemélyes háztartások ráadásul a legjobb fogyasztók – találkozik tehát két evidens érdek: a törzséből kiszakadt fogyasztó pontszerű, távlattalan önzése; valamint a globálkapitalista profithajszolás harácsolásmecha­nizmusa.

Az atlanti kultúra szuicid önfelszámolása (hogy meggazdagodván csupán élvezkedik, de nem szaporodik) az utóbbi fél évszázadban olyan mértéket öltött, hogy nem csupán a reprodukciója, de a puszta léte is komoly veszélybe került. A szaporodni nem óhajtó, társadalmi programját elbliccelő populáció abszolutizálja az egyéni emberi jogokat, miközben elvárná, hogy valaki (az „állam”, a „társadalombiztosítás”) gondoskodjék róla betegségében, öregkorában. A modernitás tüllfüggönyén csak homályosan sejlik át: azt várják, hogy más gyereke tartsa el őket. Márpedig ha a gyermektelenség és az egykézés folytán ehhez nincs kellő létszámú ifjabb generáció, akkor importálni kell potenciális nyugdíjfizetőket.

Merthogy más civilizációk még mindig másképp gondolják: szerintük nemcsak áldás, de a társadalom önfenntartásának záloga is a gyerek. S lám, még exportra is jut belőlük bőséggel. Nyugdíjat ugyan nem fognak fizetni senkinek, de az újabb exodusnemzedékek számára szép új, egészséges ivóvízzel és még mindig tűrhető éghajlattal rendelkező hont foglalhatnak, ami a jelek szerint nem kell már az enervált őslakosoknak. S az atlanti praxisnak is két ága van: az amerikai integrálni igyekszik a folyamatos emberutánpótlást, míg az európai a liberális dogmák jegyében emberi jogként kezeli a dezintegrációt: nemcsak eltűri, de bátorítja és finanszírozza is a párhuzamos társadalmak létrejöttét. Rövidlátó ostobaságából csak akkor zökken ki, amikor szembejön a valóság, s a párhuzamosok találkoznak – mint például az „arab télben”, a kölni dóm előtti szilveszteri forgatagban, ahol tulajdonképpen minden a szaporodásról szól.

A kölni bacchanália másnapján (amit a mainstream sajtó napokig elhallgatott, mert nem illett a szegény szerencsétlen háborús menekültekről szóló központi prekoncepcióba) megjelent a Heti Világgazdaság, de természetesen a tavalyi nótát fújta. Az egyik friss központi csapás a feminizmus reneszánszának előidézése.

A neofeminizmus lényege az eredetit meghamisítva nem a női egyenjogúság (vitathatatlanul szükséges) elérése, hanem a női-férfi „egyenlényegűség” kiharcolása: ha már a természet roppant igazságtalanul diszkriminál, és biológiai „munka­megosztásra” kényszerít a fajfenntartásban, akkor az a cél, hogy ha a férfi nem szül, ne szüljön a nő se. A HVG azért a hagyományos terepen is nyomul (ne feledjük az eminens gazdasági és politikai érdeket: a szingli a legjobb fogyasztó és az atomizált egyén a legjobb balliberális választó): a Mr. Hungary című, „az esélyegyenlőség reménytelenségéről” szóló vezető anyagot maga a főmunkatárs, Farkas Zoltán írta. (Aki ugyebár férfi.)

Van gendertáblázat is: a nemek közötti egyenlőség dolgában a globalizációs érdekek képviseletével kicsit sem vádolható Világgazdasági Fórum szerint hazánk az izlandi–norvég–finn dobogósokhoz képest a 99. helyen áll. Bezzeg Ruanda a hatodik, a Fülöp-szigetek pedig a hetedik! (Mostantól példaképeink a filippínók, lobogónk pedig Ruanda.)

A legmegsemmisítőbb adat azonban az a cikkben, hogy „a Fidesz-frakcióban több a László, mint a nő”! És mi a helyzet a többi frakcióval? No és a Zoltánokkal? A HVG-s demagógiaversenyben a Válasz.hu-n a jószemű kollégánál, Ablonczy Bálintnál azonban egy hölgy, Balázs Zsuzsanna verte ki a biztosítékot. Liberális optikával igen nagy csapás lehet az Orbán-kormány által bevezetett 10+10 milliós csok: még a végén a magyarok tényleg elkezdenek egy kicsit saját erőből igazítani a demográfiai statisztikákon, populista fegyvert adva a Fidesz kezébe a politikailag korrekt betelepítési kvóták elleni honvédő háborúban! A kollegina tehát feltehetően azt a feladatot kapta: zúzza össze a csok eszmei alapjait.

Meg is találta ezt az Emberi Erőforrások Minisztériumának kampányszlogenjében: „Akinek van testvére, jól teljesít versenyhelyzetben.” Nosza, be kell bizonyítani, hogy az egykék jobban teljesítenek (ha már a nullácskákról, fájdalom, nem lehetséges)! Különösen fontos a kérdés a versenyképesség mint ideológiai szegletkő birtoklása miatt – ennek érdekében még azokat a közgazdasági Nobel-díjasokat is negligálni lehet, akik szerint az (akár testvériesnek is nevezhető) együttműködés gazdaságilag célravezetőbb, mint a nyílt verseny. A beadott dolgozat címe: Utóvédharc, felcíme: Milyenek az egykék?

A hivatkozott amerikai felmérések nem túl meggyőzőek: keverednek az egykék kiválóságáról és önzéséről szóló sztereotípiák; nem csoda, hogy az „ősbűnt” elkövető Alfred Adlert, aki a testvértelenség személyiségtorzító hatásáról értekezett, a cikkíró életrajzi adatokkal igyekszik denunciálni: a kis, beteges Alfred el volt nyomva a hétgyermekes családban, ezért gondolta, hogy az egykéknek semmivel nem kell megküzdeniük. De a liberális hetilap szerzője még rá is dob egy jó nagy lapáttal, imigyen: „… bármennyire sulykolná is a legújabb hazai népesedéspolitikai kampány, a többgyermekes családban felnövők nem feltétlenül lesznek sem segítőkészek, sem önzetlenek. Legalábbis a közösségi oldalakon nyomban megjelentek az olyan – nyilván csak kiragadott – példák, mint például Hitleré, akinek öt édestestvére (közülük négyen gyermekkorukban meghaltak) és két féltestvére is volt. Az al-Kaida terrorszervezetet megalapító Oszama bin Ladennek több szülőtől több mint ötven testvére és féltestvére volt.

Nem volt egyke John Wayne Gacy, az 1970-es évek amerikai tömeggyilkosa, illetve az 1999-es columbine-beli iskolai mészárlás két tizenéves elkövetője sem.” Íme, Hitler csókja. Most már csak a HVG munkatársainak családi és elmeállapotára volnánk kíváncsiak, hogy tisztán lássunk.

Csontos János - ]]>www.magyaridok.hu]]>