Ma 2018 december 14. Szilárda napja van. Holnap Valér napja lesz.
Halálsoron

Halálsoron

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Halálbüntetés pró és kontra: itt már minden érv elhangzott.

 Leggyakrabban morális szempontokról esik szó, aztán a piszkos anyagiakról, hogy egyáltalán megéri-e a társadalomnak dajkálni a bűnözőket. Magát a lényeget, az ügy történeti-jogfilozófiai alapjait kevesebben érintették, ezért beszéljünk most erről kissé részletesebben.

A halálbüntetés intézménye valahogy úgy áll az emberiség történetében, mint ha az utolsó két percben igazítottunk volna az óra állásán, máskülönben a mutató mindig komótosan, kiszámíthatóan körbejárt, ez lévén a dolga. A halálbüntetés körüli aggályok nagyjából a felvilágosodás korára vezetnek vissza, és elválaszthatatlanok a francia forradalom körüli etikai, emberi jogi disputától. Valamennyi archaikus társadalom ismeri és mindmáig alkalmazza azonban a halálbüntetést, és ebben semmiféle erkölcsi minősítés nincs: tagadhatatlan persze, hogy a halálbüntetés eltörlése az európai kultúrkörhöz kapcsolódik, ezért sokan egyszerűen civilizációs kérdésnek tartják, kivégezzük-e a gonosztevőket (annak látszó személyeket), vagy sem.

A halálbüntetés eltörlése melletti legfogósabb érv, hogy visszafordíthatatlan. Alkalmazásával nem tudjuk korrigálni a téves bírói ítéleteket. Valóban így van, és megannyi bűneset utólagos élete bizonyítja, hogy életet menthet a korrekció. Más lapra tartozik, hogy a jogerős bírósági ítélet a liberális jogállamban szent és sérthetetlen. Az is korunk civilizációs normái közé tartozik, hogy egyöntetűen el kell fogadnunk az ítéletet, bármi legyen is az. Joggal vetődik fel, hogy ha a jelenlegi rendszerben a bíró szakmai felkészültségétől függően születnek ilyen vagy olyan ítéletek – már pedig így van –, hol érhető tetten az igazságszolgáltatás felelőssége? Ebből a szempontból az archaikus társadalmak ítélkezési hagyománya (öregek tanácsa, népgyűlés) semmivel sem alábbvaló: a kollektív ítélkezéssel a felelősség is kollektívan szétoszlik, személyi döntés helyett többségi szavazással döntenek, így az igazságtalanság képzete nem terheli meg az igazságszolgáltatási rendszert. Akárcsak a kivégzőosztag: hiába lőttem bele az illetőbe, az emberi normák szerint nem vagyok gyilkos, hiszen (jó esetben) a többiek is így tettek.

Ezt a kollektivizmust azonban kár volna számon kérni korunkon. Az archaikus társadalmak elsüllyedésével a kollektív szemlélet is eltűnt. Éppen ezért gond a halálbüntetés komplex megítélése a mai ember számára: túl sok ideológia keveredik bennünk, túl sok gátat építettünk magunkban, egyszerre vagyunk kegyetlenek és ellágyultak, nem tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Egyszerűen nincsenek olyan közösségi normáink, amelyeket mindenki elfogadna. Mindenesetre magából az emberi természetből aligha indulhatunk ki, mert az ember közösségben él, és a közösségek különböznek. Nem állíthatjuk azt, hogy az irániak és az amerikaiak barbárok, mert kivégzik a bűnözőket, a franciák és a norvégok pedig intelligens emberek, mert éppenséggel tiltják – vagy éppen fordítva.

Egyvalami biztos: ha a büntetés módját tekintjük, létezik a halálnál rosszabb, és ebben a gyakorló bírók, ügyészek, ügyvédek, sőt maguk a bűnösök is egyetértenek. A több évtizedes fegyházbüntetés, amikor az ember lényegében egész nap bezárva, elszigetelve, létfunkcióira visszaszorítva vegetál, kétségkívül súlyosabb a kivégzésnél. Növeljük tehát a büntetési tételeket, mondhatnánk kompromisszumkészen, ha hiszünk is a halálbüntetés intézményében, de a sorozatgyilkosokat, gyermekgyilkosokat mindenképpen örökre elszigetelnénk a társadalomtól. Csakhogy az uralkodó uniós felfogás szerint (bármit is jelentsen ez) minden elítéltnek joga van a reményhez, vagyis a tényleges életfogytiglan embertelen, üldözendő. Máris a liberális doktrínánál vagyunk: a társadalom nem büntethet, nem torolhat meg semmit, hanem a nevelés intézményében kell bíznunk, abban, hogy az illető megjavul. Szerintük a remény jogától egyetlen embert sem szabad megfosztani (vö. „emberi méltóság”). A büntetés-végrehajtásban éppen ezért haladunk öles léptekkel a bűnök relativizálása felé: ezért járhatnak kimenőre, ezért fogadhatják barátnőiket, ezért élhetnek polgári életet odabent a börtöntöltelékek. Aztán, ha kijönnek, vajon mi történik, tegyük fel a kérdést, és mutassanak nekem olyan statisztikát, amely szerint a bűnözők többsége felfedezi magában a jót, nem esik vissza, nem gyilkol, nem rabol ki, nem erőszakol meg újra más embereket.

A norvég tömeggyilkos Breivik gúnyosan azt mondta elfogása után, hogy ő nyugodt, hiszen semmi baja nem történhet. „Azért, amit tettem, ki kellene végezniük, de az önök liberális büntetés-végrehajtása olyan gyenge lábakon áll, hogy még erre is képtelenek” – magyarázta, és az a helyzet, hogy igaza volt.

Rendben van. Ebben a nagyon bonyolult vitában én meggyőztem magam, hogy ne végezzünk ki embereket, ha mai civilizációs és erkölcsi érzékünk, a liberális, keresztény, meg nem tudom, milyen ideológia gátat szab nekünk. De az egész semmit sem ér, ha a kegyelem aktusa látható társadalmi gyengeséggel jár együtt. Azt a hamis doktrínát, hogy a nevelés intézménye fontosabb a büntetésnél és a bűnhődésnél, felejtsük el. Aki gyerekeket darabol fel, embereket gyilkol, emberi mércével mérve nagy bűnöket követ el – azt emberi módon is kell megbüntetni. De meg kell büntetni… Maradjon életben, dolgozzon önfenntartó börtönben, de tetteivel arányos büntetést kapjon. Ez a társadalmi minimum, akár irániak vagyunk, akár amerikaiak, akár magyarok. 

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mozaik (2) Mozi világ (440) Mondom a magamét (3166) Flag gondolja (32) Gasztronómia (538) Autómánia (61) Rejtőzködő magyarország (171) Kultúra (3) Jobbegyenes (1430) Gazdaság (597) Szépségápolás (15) Emberi kapcsolatok (36) Történelem (2) Egészség (50) Tv fotel (65) Irodalmi kávéház (449) Alámerült atlantiszom (142) Sport (727) Életmód (1) Politika (1570) Vetítő (37) Heti lámpás (188) Belföld (4) Tereb (125) Nagyvilág (1290)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>