A vicsorgó vámtisztek szeméből áradó gyűlöletben akkor, ott személyessé vált Trianon hivatalosan meg sem említhető traumája. Aztán pár év múlva összeomlott a velejéig rohadt rendszer, ami még a jogot is elhazudta a fájdalomra, mégis 2010-ig kellett várni arra, hogy a rabló békediktátum aláírására méltóképpen tudjunk legalább emlékezni. A magyar ugyanis ilyenfajta, nem csak a szépre emlékezik. Mert úgy alakult a történelme, hogy elsősorban olyan emlékeznivalói akadnak, amelyek arra figyelmeztetik, tartson össze, különben cudarul elbánnak vele az első adandó alkalommal. Ehhez képest az MSZP még öt évvel ezelőtt sem támogatta Kövér László és Semjén Zsolt javaslatát a nemzeti összetartozás napjának törvénybe iktatásáról, mondván, „rontja Magyarország jószomszédi kapcsolatait, és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit”. És akkor helyben is vagyunk.

Ez a gondolkodásmód mára legalább annyi sebet ejtett a magyarság lelkén, mint a 95 évvel ezelőtti tragédia. Ennek köszönhetjük azokat a kortársainkat, akiknek a haza fogalma semmit nem jelent; akik véletlennek tartják, hogy itt születtek, és nem is értik, „mit rugózunk annyit” ezen a „hülyeségen”. Ez a szemlélet szülte meg a magyarkodik igét, ami más nyelven elképzelhetetlen lesajnálása annak, aki büszkén vállalja nemzeti identitását. Ez nevez mindenkit nacionalistának, aki elsősorban magyarnak vallja magát, és csak azután európainak vagy bármi másnak. Ráadásul azt képzeli, hogy aki etnikai alapon éli meg önazonosságát, azonnal el akarja tiporni a más nemzetekhez tartozókat, tehát rögtön náci is. Ez az a torz látásmód, amely lelkes híveket toboroz közöttünk is az Európai Egyesült Államok téveszméjének, és megszülte a vágyat édes anyanyelvünk elfelejtésére, hiszen úgysem beszéli a világon rajtunk kívül senki. Ki tudja, hányan, de itt élnek közöttünk az internacionalista agymosás régi és a globalista tudatdeformáció új rabjai.

Velük kellene szót érteni. Velük kellene kiegyezni. Mert fontos lenne a nemzet összetartozása a trianoni határon belül is. El tudjuk-e jól magyarázni nekik, hogy ma már elsősorban nem a terület elvesztése, a vakvágánnyá vált vasutak, a kettévágott települések értelmetlensége nyomaszt bennünket igazán, hanem az érzéketlenség a fájdalmunk iránt? Azok érzéketlensége, akik mindig hazavisznek pár ölnyit, amikor az ágakat tördeli a történelem vihara a nemzet fájáról, és akkor sem esnek kétségbe, amikor a gyökereket szaggatja, hiszen nekik mindegy, legfeljebb odébbállnak. Akiknek nem szorította össze torkát a soha lakhelyet nem változtató, életüket mégis három állam polgáraként leélő emberek története, akiknek nem hasított éles fájdalom a szívébe annak idején a kiáltástól, amivel a földjén dolgozó kárpátaljai magyar a Szovjetunióból érdeklődött Csehszlovákiában élő testvére hogyléte iránt. És most is gúnyosan röhögnek, amikor az egészért felelős államok mostani, szellemileg még retardáltabb uniós képviselői azt kérdezik, ha annyira rossz a magyaroknak Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában, minek költöztek oda.

Szeretném megérni a századik évfordulót. Szeretném átélni, hogy legalább ez az egy árok betemetődik. Olyan szép lenne a közmegegyezés a nemzeti minimum első pontjáról valahogy így: Döntsenek rólunk bárhol, bárkik, bárhogyan, mi, magyarok összetartozunk.

Ám sajnos már nem hiszek ebben. Legfeljebb abban a több ezer fiatalban, akik minden évben elindulnak ezen a napon, hogy szó szerint és képletesen is átlépjenek a határokon.

Gajdics Ottó - ]]>www.napigazdasag.hu]]>