Adventi napló 1.

A legközelebbi rokon négy kerülettel arréb lakik, az utána következőig viszont kétszáz kilométert kell utazni. A földrajzilag távoli, ámde vérvonal szerint közeliekről, akik miatt minimum három ország fölött repülünk át, nem is beszélve.

Nem mindig mi utazunk, van, hogy ők jönnek, de a lényeg: gyerekszületésnap megfelelő megülés nélkül nem maradhat. Aki elkényeztetést kiált, talán igaza van. Magunk miatt nem csapunk ekkora faksznit. Lola fülét viszont igenis mindenki meg akarja húzni, méghozzá személyesen. Az vesse ránk az első követ, aki nem próbál hasonlóan kedvében járni a család legkisebbjének. Legalább a születésnapján.

Mi idén például öt tortát eszünk – a pestiekkel, a kaposváriakkal, az angolokkal, mihárman, no meg a barátnőkkel a zsúron. De legalább kellőképpen megalapozzuk az ünnepi zabát. Mert az ünnep az igenis zaba. Meg pia. És könnyek. Viták. Fojtott hiányérzet. Sok feszült pillantás. Kikerülhetetlen csalódottság. Csupaideg. És rengeteg meló.

Szóval október legvégén, a gyerek mindenszentek előestéjére időzített születésének apropóján mentálisan jól felkészítjük magunkat a karácsony előtti bozótharcra. A ki-kivel-mikor-mennyit-aztán-honnan-hová-meddig-mivelre.

De a végére a pánik összerántja. Mindig összerántja. És nem is sikerül rosszul. Mert az ünnep leginkább: mi vagyunk, magunk. Ha másra nem is, erre jó, hogy öregszem. Meglátom bennünk a lehetőséget. Hogy még a legfélresikerültebb pulykát, a legelsózottabb halászlét, a leginkább benézett ajándékot, a legnagyobb késést, a leghangosabban ripityára robbanó kristálypoharat is képes két kéz megjavítani. Ha összeér a fa alatt a Mennybőlazangyal közben...

De hol van az még!

Ez itt, kérem szépen, október vége, Budapest, a körszülinapozás kellős közepe.

A dzsungel maga. Isten hozott!

D. Tóth Kriszta - shopline.hu