„Fel vörösök, proletárok, / Csillagosok, katonák! / Nagy munka vár ma reátok, / Állnak még a paloták...” Árulkodó sorok a kommunista himnuszban: állnak még a paloták... Hogy mire gondoltak a hős kommunisták? Tudjuk, a rombolásra. Állnak még a paloták? Hát akkor rajta elvtársak, romboljuk le gyorsan!

Kinek ártottak a paloták? Kinek ártottak a festmények a falakon, az értékes bútorok, a míves ajtó- és ablakkeretek? Ha már elűzték a kor társadalmának elitjét, mert elűzték, vajon miért borította el agyukat a proletár düh? Miért kellett a parasztokat véresre verni? Miért kellett Recskre és a Hortobágyra kitelepíteni, akinek csak egy varrógépe volt, mert az már burzsujnak, kuláknak számított? Miért kellett kipusztítani az arisztokrácia után a polgárságot is?

Hogy elmúlt-e már a proletár düh? Nem múlt el, csak átalakult. A proli féktelen irigysége, sunyi mellébeszélése, gyilkos gyűlölete sértetlenül túlélte a rendszerváltozást követő évtizedeket. Új alakot öltött, most a korrupció elleni harc jegyében uszít a királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák ellen. Nota bene: a burzsoá eredeti jelentése ez: vagyonos polgár. Most emberjogista szervezetek színeiben lázítja fel az alsó néprétegeket, erősíti föl bennük a proletár csillapíthatatlan gyűlöletét a kiemelkedett, nálánál tehetségesebb, műveltebb, vagyonosabb polgár iránt.

Elgondolkodtató adat, amiről e szám­ban olvashatni a magyarországi középosztály helyzetének elemzésekor, hogy a társadalom legvagyonosabb rétegébe való emelkedés legbiztosabb eszköze a felsőfokú végzettség, leegyszerűsítve, a szorgalmas és áldozatos tanulás. Aminek lehetősége minden fiatal ember előtt nyitva áll. A magyar középosztály azonban még nem elég széles réteg, és még vékonyabb réteg a felső középosztályé. Velük szemben pedig többmilliós a kis fizetésű (mert alacsonyan képzett), esetleg jövedelem nélkül tengődő réteg. Középtávon ezért a legfontosabb feladat a magyar feltámadás történetében az alsó középosztály, a bérből és fizetésből élő kisemberek felzárkóztatása lesz, mert a szegénység előbb vagy utóbb haragot, irigységet, gyűlöletet terem.

A posztproletár média szélsőjobbról és szélsőbalról vadul támadja a jelenlegi politikai elit vagyonos kormánypárti tagjait. Látszólag a kormányzati korrupció ellen küzdenek, valójában egy jól bevált lenini stratégiát követnek: egy-egy erre alkalmat adó, nem eléggé óvatos burzsuj támadásával a tömeget hergelik. Azt kéne hirdetniük, ha tisztességesek volnának, hogy azért harcolnak, mert azt akarják, hogy minden szegény ember előtt megnyíljon a felemelkedés útja. De akkor be kéne állniuk a sorba, akkor kézen kellene fogniuk a legelmaradottabb városrészek lumpen családjainak apróságait, a legszegényebb falvak cigány gyermekeit és reggelente kézen fogva elvezetni őket az iskolába és délután együtt tanulni velük, mert a jóléthez a gazdagsághoz csak ez az út vezet.

Nem, ők nem akarják ezt. Éppen ez az, amit nem akarnak. A volt szocialista tábor országai közül a magyaroknál sikerült a legteljesebb mértékben kiirtani a polgárságot, a polgári létezés értékeit. És itt sikerült a legteljesebb mértékben elfogadtatni a proletár erkölcstelenség káoszát. A posztproletár média a korrupció vádjával rendez hajtóvadászatot egy-egy levadászható közszereplő ellen, de valójában a hegemóniáját, tömegbázisát félti, a polgárosodás visszafordíthatatlanságától retteg.

Bencsik András - ]]>www.demokrata.hu]]>