Ma 2022 október 03. Helga napja van. Holnap Ferenc napja lesz.
969c211ffa78480f77c2c01db07e62ba.jpg

Arctalan despotizmus helyett - a régi rend és Tocqueville

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Egy kultúra formája attól függ, hogy elitje egy valódi-e, vagyis arisztokratikus és hagyományos elit, vagy pedig egy „tradíció nélküli”, vagyis pusztán funkcionális, gazdasági és pénzügyi csoport.

Az utóbbi eset igaznak tűnik a mai korra, de nem volt, vagy nem teljesen volt még így abban az időszakban, amelyben Tocqueville élt. Egyik nagy és visszatérő témája, amely a rendi nemesség „elkerülhetetlen” hanyatlásáról szól, s talán ez az a pont, amely életművében számunkra a leginkább érdekes és tanulságos lehet.

Alexis de Tocqueville, az Amerikai Demokrácia című művében egy inkább optimista – még ha egyáltalán nem naivan optimista – képet festett az emberiség jövőjéről. Azóta is legismertebb, legolvasottabb könyvében ugyanis azt sugallta, hogy dacára a születőben lévő tömegtársadalom számos már akkor is szembeszökő negatívumának,]]>i]]> (amelyek közül nem egyet talán éppen ő fogalmazott meg először), mégiscsak a demokrácia a „Gondviselés egyetlen útja […], amely ellen harcolni nem lenne bölcs dolog.”]]>ii]]> Habár, a demokráciát már ekkoriban is kritikával illette,]]>iii]]> számára úgy tűnt, hogy a „létfeltételek elkerülhetetlenné váló egyenlőségét” a legoptimálisabban sikerült megvalósítani a fiatal Egyesül Államokban, hiszen itt a személyes szabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, az önkormányzati elvet és a „jog uralmát” sikerült valamiképpen harmóniába hozni egymással. Sokan, főleg a demokraták és a liberálisok közül, azóta is a „demokrácia filozófusaként” tekintenek Tocqueville-ra, elfelejtkezve arról, hogy nem csupán az Amerikai Demokráciát-t írta, és valaminek az elkerülhetetlenségét deklarálni, nem ugyanaz, mint helyeselni.

Írta: Pető Zoltán.

Tocqueville, a Régi rend és forradalom című művében, amelyet élete vége felé, vagyis körülbelül tizenöt évvel a Demokrácia Amerikában első kötetének befejezése után írt, úgy tűnik, egy pesszimistább (realistább?) hangot ütött meg, s ez valószínűleg nem független 1848/49 eseményeitől, de a bonapartista államcsínytől nem, amely tulajdonképpen beigazolta a demokratikus zsarnoksággal kapcsolatos előrejelzéseit, hiszen világossá vált számára, hogy a „demokrácia képes demokratikusan öngyilkosságot elkövetni.” (EKL). III. Napóleon császári diktatúrája, e tekintetben a régi rend lerombolásának logikus és elkerülhetetlen következményeként vált értelmezhetővé számára. Magával a forradalmi jelenséggel szemben is – amelyet nem egyetlen eseménynek, hanem egy elkerülhetetlen folyamatnak tekintett, elkülönülő, de egymásból következő fázisokkal – már a kezdetektől fogva rendkívül ellentmondásos hangot ütött meg. Ezt jól érzékelteti egy Paul Clamorgnak írt levele, amelyben azt hangsúlyozza, hogy politikai álláspontja „csupán az 1789-es forradalom elvei”, miközben Eugén Stoffelsnek 1836-ban a következőket írta: „Nem hiszem, hogy lenne Franciaországban még egy ember, aki nálam kevésbé lenne a forradalom híve. S nincs olyan se, aki nálam jobban gyűlölné azt, amit forradalmi szellemnek neveznek.”]]>iv]]> E különös ellentmondást talán még magyarázhatnánk azzal, hogy 1789-el még egyetértett, az ezt követő forradalmi eseményekkel, a jakobinus diktatúrával, és az ezzel kapcsolatos tömeggyilkosságokkal viszont már nem, de joggal feltételezhetjük-e egy olyan kevéssé naiv személyről mint Tocqueville, hogy éppen ő ne látta volna meg a 1789-es és a későbbi események közötti logikai kapcsolatot?

Ha a régi rendet leromboló forradalom menete szükségszerű volt – márpedig Tocqueville „történelemteleológiáját” tekintve ez látszik valószínűnek –, valójában itt egy belső inkoherenciát vehetünk észre, amely nem ritka azoknál a kiemelkedő szerzőknél, akik két korszak határán álltak, és e korszakok „uralkodó eszméi” különböző formákban csapódnak le bennük, de azoknál sem, akik, talán túlzott szkepticizmusukból következően, nem birtokolnak egy kellőképpen szilárd belső doktrínát. Tocqueville talán ebből a sajátos hiányból kifolyóan is lehet a mai napig hivatkozási alap a demokraták, a liberálisok és a konzervatívok számára is, ezen írásban pedig mi is megpróbáljuk levonni a munkásságából számunkra is érvényesnek tűnő tanulságokat.

A nemesség hanyatlása

Egy kultúra formája attól függ, hogy elitje egy valódi-e, vagyis arisztokratikus és hagyományos elit, vagy pedig egy „tradíció nélküli”, vagyis pusztán funkcionális, gazdasági és pénzügyi csoport. Az utóbbi eset igaznak tűnik a mai korra, de nem volt, vagy nem teljesen volt még így abban az időszakban, amelyben Tocqueville élt. Egyik nagy és visszatérő témája, amely a rendi nemesség „elkerülhetetlen” hanyatlásáról szól, s talán ez az a pont, amely életművében számunkra a leginkább érdekes és tanulságos lehet.

Alexis de Tocqueville, régi normann, aulikus arisztokrata családból származott, ősei Hódító Vilmos mellett harcoltak, apja, Louis François, Tocqueville grófja XVI. Lajos híve volt, anyja, Louise-Madeleine pedig 1794-ben csak szerencsével kerülte el a guillotine-t. Talán személyes érintettségénél fogva is különös élességgel vetődött fel számára korának egyik legégetőbb politikai kérdése, annak a rendnek a hanyatlása, amely a középkor feudális karakterű civilizációját hordozta, és amelynek így vagy úgy, de maga is gyermeke volt. A régi renddel való alapvető szimpátiája – amelynek saját bevallása szerint „szellemét” akarta megragadni – különösen érzékletessé válik a királyról írott soraiban:

 

„A király személye olyan érzelmeket ébresztett bennük, amelyek felkeltésére a világ azóta felbukkanó legkorlátlanabb uralkodói sem voltak képesek, s amelyek szinte érthetetlenné váltak a számunkra, mivel a forradalom gyökeresen kipusztította a szívünkből az ilyen érzéseket. Egyszerre fordultak felé az atyának kijáró szeretettel és a kizárólag Istennek köteles tisztelettel. Legönkényesebb parancsainak engedelmeskedve sem kényszernek, hanem a szeretetnek engedtek, s nemegyszer a legszorosabb függésben is meg tudták őrizni a teljes lelki szabadságot. Számukra a kényszer volt az engedelmesség legnagyobb átka – számunkra ez a legcsekélyebb. Az a legrosszabb, ha maga a szolgalelkűség késztet az engedelmességre. Ne vessük meg atyáinkat, nincs jogunk hozzá! Bárcsak úgy tetszene Istennek, hogy előítéleteikkel és hibáikkal együtt nagyságuk egy részét is visszaszerezhetnénk!”]]>v]]>

 

Az elit, amely több mint egy évezreden át meghatározta Európa arculatát a Római Birodalmat meghódító, többnyire germán eredetű, harcos előkelő réteg leszármazottja volt, ennek megfelelően az értékei is harcos (de nem szükségképpen a modern értelemben vett „katonai”) erények voltak: a becsület, a függetlenség, a parancsolás és a szabad engedelmesség, a kezdeményezőképesség és a rend tisztelete. Ezen virilis, és bizonyos értelemben antihedonista és antieudaimonista értékek, amelyek a szolgálat arisztokratikus eszményével is összefüggésben álltak, érett formájukban jelentek meg a középkor lovagságának ethoszában, szembekerülve a XVII-XVIII. század folyamán az uralomra törő harmadik rend egyre nyíltabb ökonomizmusra korlátozódó etikájával, amely a civilizációt kizárólag külsődleges értelemben, mint materiális kultúrát, jólétet, és anyagi gyarapodást tudta elképzelni.]]>vi]]> Ez pedig, még a legjobb esetben is csupán „műveltség”, amelynek egyik legjellemzőbb képviselője a Nietzsche-féle „alexandriai ember”, a racionalista, aki megtalálja a számításait a felvilágosodás laikus-analitikus-kriticista szellemében, de puszta teóriái már nem ismerik a tett magasabb dimenzióját.]]>vii]]> A nemesség ethosza, ezzel éppen ellentétes módon, éppen a tett aktusában megnyilvánuló „kvalitatív szabadság” felé volt nyitott, egy olyan szabadság felé, amely egy hierarchikus renden keresztül valósult meg, s nem egy „absztrakt szabadság” irányába, amely az atomista-materialista individualizmus mintájára, az emberi személyt is szükségszerűen atomként képzelte el, és semmilyen valós kapcsolata nincs az emberi lehetőségek magasabb dimenziójával. Ahogy egy fél évszázaddal Tocqueville előtt Burke írta:

„Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsősége. Soha, soha többé nem fogjuk tapasztalni a rang és a nem iránti nemeslelkű lojalitást, a büszke meghódolást, a méltóságteljes engedelmességet, a szív alávetését, amely még a szolgaságban is ébren tartotta a magasztos szabadság szellemét. Oda az élet megvásárolhatatlan bája, a nemzetek olcsó védelme, a férfias érzelmek és a hősi vállalkozás dajkája! Oly elvek iránti fogékonyság, a becsület tisztasága, amely minden foltot sebesülésnek érzett, bátorságot ébresztett, miközben csillapította a hevességet, mely megnemesített mindent, amit megérintett, s melynek jelenlétében maga a bűn is levetkőzi otrombaságát, s a fele rossz kivész belőle.”]]>viii]]>

E színvonalesésnek persze nem kis részben magának a nemességnek a talajvesztése, megingása, hanyatlása és végül belső összeomlása volt az oka, mintha kultúrát eddig hordozó gerinc, valamikor a renaissance körül megroppant volna, s ez különösen Franciaországban, a „taláros nemesség” országában volt igazán szembeszökő. Ezt ugyan Tocqueville „történelemteleológiájával” összhangban elkerülhetetlennek tartotta, azonban szinte minden során átsüt, valójában mennyire örült neki.

„A jövő árnyai közül elég tisztán kiolvasható három nagy igazság. Az első: kortársainkat egy remélhetőleg szabályozható és mérsékelhető, de legyőzhetetlen erő ragadja magával, amely olykor lágyan, máskor rohanvást az arisztokrácia megsemmisítésére kényszeríti őket. A második: a világ valamennyi társadalma közül azok tudnak majd a legnehezebben megszabadulni az önkényes kormányzattól, amelyekben nincs már arisztokrácia, és nem is lehet többé. Végül a harmadik: a zsarnokság éppen az efféle társadalmakban fejtheti ki a legrombolóbban hatását.”]]>ix]]>

„Mindörökre sajnálnunk kell, hogy a törvényeknek való alávetés helyett ezt a nemességet leverték és kipusztították. Egyik legfontosabb összetevőjétől fosztották meg így a nemzetet, és olyan csapást mértek a szabadságra, amelyből sohasem fog kigyógyulni. Egy évszázadokon át élenjáró osztály, sokáig vitathatatlan felsőbbrendűségének köszönhetően büszke szívre és természetes önbizalomra tett szert, megszokta, hogy nagyra tartják, s mindez a társadalmi test legellenállóbb csoportjává tette. Nem csak férfias erényekkel rendelkezett, de példájával férfias erényeket terjesztett más osztályok körében is. Semmi sem tudja tökéletesen pótolni, s maga sem lesz képes újjászületni, címeit és javait visszaszerezheti, atyái lelkét azonban nem.”]]>x]]>

Tocqueville, úgy tűnik különbséget tett a szó szoros értelmében vett konkrét, a történelemben megvalósuló nemesség, és egy filozófiai szempontból ideálisan tételezett arisztokrácia között. Az arisztokrácia kifejezést, a klasszikus republikanizmus hagyományait követve elsősorban arisztotelészi értelemben használta („a legkiválóbbak – aristoi”) és egy olyan előkelői réteg értelmében, amely nem eleve adott kaszt-szerű kiváltságai miatt, hanem kiválóságának okán emelkedett ki a társadalomból. („A nemesség minél kevésbé volt arisztokrácia, annál inkább úgy tűnt, hogy kaszttá változott”) Tocqueville szerint korai középkorban ez a nemesség még nem formálódott kaszttá,]]>xi]]> amelynek a születés a megkülönböztető jegye. A késői feudális rendszer viszont mindenütt ilyen zárt kasztokat hozott létre, kivéve Angliában ahol korán visszatértek az „arisztokráciához” – ebből is származik az angol fejlődés, amelyre pozitívumként hivatkozik, szembeállítva a franciával.

E koncepció szerint az antifeudális forradalmak tulajdonképpen csak ott törhettek ki, ahol valójában már nem volt feudalizmus, hanem annak sajátosságai, a nemesség fokozatos önfeladásával együtt, századokról századokra eltűntek, mondhatni „felszívódtak” egy kapitalizálódó társadalomban, amely természetét tekintve a feltörekvő harmadik rendhez tartozott. A forradalom előtt, a polgárság számára éppen e tényből kifolyólag tűntek a még megamaradt feudális kiváltságok elviselhetetlennek: már nem volt a feudális úrnak „funkciója” csak az üres cím maradt meg:

„Amikor a nemességnek nem csak kiváltságai vannak, hanem hatalma is, amikor kormányoz és igazgat, előjogai egyszerre lehetnek jelentősebbek, s ugyanakkor kevésbé feltűnőek. A feudális korban, valahogy úgy tekintettek a nemességre, ahogyan ma a kormányzatra: annak a fejében, amit nyújtott, elviselték az általa kivetett adókat. A nemeseknek bosszantó kiváltságaik voltak, s előjogaik terheket róttak a társadalomra, de biztosították a közrendet, igazságot szolgáltattak, végrehajtották a törvényt, segítségére siettek a gyengéknek, igazgatták a közös ügyeket. Abban a mértékben, ahogy a nemesség mindezzel felhagyott, kiváltságainak terhe egyre súlyosabbnak tűnt, s végül már azt sem értették miért vannak kiváltságai.”

A központosítás hívei

Amit Tocqueville szerint tulajdonképpen a forradalom nem megdöntött, hanem tökéletesített, az a kormányzati gyámkodásnak nevezett tevékenység volt. Itt érhető tetten másik alapvető témája, a központosítás bírálata, amely szerinte már az Ancien Régime-ben elkezdődött. Ez a jelenség, kétségkívül a modern politika egyik legjellemzőbb jelensége, és Tocqueville az elsők között volt, aki felhívta erre a figyelmet. Mindez természetesen nem független attól a ténytől, hogy a középkor végétől egyre inkább előtérbe került a hatékonyság kultusza – amely már pőrén jelenik meg Machiavellinél, és később is megfigyelhető Morus és Bacon utópiáiban is –, tulajdonképpen a „more geometrico” szemlélettel állva összefüggésben, az államnak, mint gépnek a felfogásával, tagadva államnak, mint organizmusnak a hagyományos, antik-középkori szemléletét.

Az abszolutizmust, amely az organikus szemlélettel szemben álló mechanizmus első, ekkor még felülről jövő megvalósítási kísérlete volt, bizonyos értelemben a királyi hatalom illegitimnek tekinthető kísérleteként kell számon tartanunk a nemesség feletti szabályozott uralom megszerzésére. Ez volt az első komoly próbálkozás az arisztokrácia elnyomására és alávetésére, s mindez végül is egy olyan törekvés irányába hatott, amelyet észrevétlenül azok fejlesztettek tökélyre, akik egy látszólagos szabadság nevében lázadtak fel az abszolutizmus ellen. Mindez azonban csak azért volt lehetséges, mert az abszolutizmus elkezdte a rendek közötti válaszfalakat lebontani, vagyis megvalósítani „szolgaságban tételezett egyenlőséget”, e tekintetben tehát az egalitárius modern állam megszületését nem eredeztethetjük tisztán a forradalmakból, annak gyökerei sokkal mélyebben vannak. Tocqueville kiemelte:

„A régi rend idején [amelyet sokkal inkább a ma kora-modern periódusra, és nem a szó szoros értelmében vett középkorra értett – az én közbevetésem, P.Z.], akárcsak napjainkban, nem volt Franciaországban város, falu, község, de még egyetlen apró tanya sem, akárcsak kórház, üzem, kolostor vagy kollégium, amely függetlenül intézhette volna saját ügyeit, vagy függetlenül rendelkezhetett volna saját javairól. Akkoriban, akárcsak manapság, a kormányzat gyámság alá vont minden franciát […].”]]>xii]]>

A központosítás híveire Tocqueville szerint egyértelműen jellemző a hagyomány elvetése (Bacon, Descartes) és az egyéni ész túlértékelése, ebből következik, hogy a központosítók szerint tabula rasa-t kell csinálni, és az új társadalom (ahogy az „Új tudomány”) nem vehet át semmit a régiből, a valóságot is egy központi terv, egy séma alapján szükséges konstruálni. A Tocqueville által „közgazdászoknak” nevezett fiziokraták először királyi abszolutizmustól várták a szuverén gazdaság megteremtését, amely lehetővé tette volna, az általuk elképzelt modernizációt, vagyis a gazdaságnak állam és politika feletti szuverenitásának érvényesítését. A közgazdászok szerint nem az empirikus ember szükségleteiből, hanem egy elvont racionális terv szerint konstruált általános emberből kellene kiindulni, és ennek racionális tervnek megfelelő emberi cselekvést is kellene kialakítani, a központi hatalom segítségével.

„Valamennyien úgy gondolták, hogy a társadalomban uralkodó bonyolult és hagyománnyá vált szokásokat, az észből és a természetjogból levezetett egyszerű és elemi szabályokkal kellene helyettesíteni.”]]>xiii]]> A hagyományellenesség terén Tocqueville kiemeli a „filozófusokat”]]>xiv]]> is, akik, hasonlóan a közgazdászokhoz, „teljesen elveszítették a régiségek és a hagyományok iránti érzéküket, s természetszerűleg arra az elgondolásra jutottak, hogy koruk társadalmát egy teljesen új szervezet szerint kell átalakítani, s e tervezetet kizárólag az ész fényében kívánták felvázolni.”]]>xv]]>

 

„Nem voltak már szervezetek, amelyek zavarhatták volna a központot, de olyanok sem voltak, amelyek segíthették volna. Így történhetett meg, hogy a királyok által felépített nagyszerű építmény egy pillanat alatt teljesen összeomlott, amikor az alapját képező társadalom forrongani kezdett […] [a nép] Rabszolgai hajlamokat vitt magával a szabadság világába, s ugyanolyan képtelen volt az önkormányzásra, mint amilyen kegyetlennek bizonyult egykori tanítójával szemben.”]]>xvi]]>

Arctalan despotizmus

A rendiségtől megszabadított társadalomban a fokozódó kormányzati gyámság összhangban van a „versengésből fakadó biztonságvággyal” is. Vagyis azzal, hogy a kormányzati beavatkozás hatására az emberek jogilag minél inkább egyenlővé válnak, a rendeket minél inkább felszámolják, és a különböző területekre vonatkozó funkciókat minél jobban összezavarják, a társadalom szövetét alkotó individuumok annál kevésbé lesznek a helyükön, de annál kétségbeesettebben törekszenek majd az elvileg „bárki által megpályázható” pozíciók elérésére. A versenynek azonban elkerülhetetlenül vannak vesztesei, és mivel a vesztesek mindig többen, méghozzá aránytalanul többen lesznek a győzteseknél, bennük fokozatosan a ressentiment érzésealakul majd ki. A győztesek, vagyis a gazdagok, ettől fogva negatív és „elnyomó” színben tűnnek majd fel – hiszen az uralomra jutott ökonomizmus szellemében, amely teljes mértékben indifferens minden olyan kvalitás iránt, amely nem váltható át materiális előnyökre – az élet egyetlen tulajdonképpeni céljának az anyagi jólét, vagyis egy pusztán hedonista és szellemtelen „életszínvonalnak” a vég nélküli emelése számít. Ezek után, a vesztesek a sikeresekkel szemben a rendszer alapvető egalitarizmusát mintegy semleges tényezőként ellenőrző államra fognak támaszkodni, vagyis egy forum externumtól várják majd el, hogy a végső soron a saját maga okozta állapot anomáliáit „kijavítsa”. Ez a folyamat a szocializmus eredete, amely Tocqueville szerint nem más, mint „destruktív elmélet”.

Mindez kétségtelenül összefüggésbe áll a „közvélemény zsarnokságával” is, amelyet Tocqueville, különösen a Demokrácia Amerikában lapjain hangsúlyozott ki:

„Minél egyenlőbbé válnak a létfeltételek, annál kevésbé erősek az emberek egymagukban, annál könnyebben engednek a tömeg sodrásának […]. A demokratikus népek körében tehát olyan egyedülálló hatalma van a közösségnek, amilyet az arisztokrata nemzetek még csak el sem gondolhattak. Hitét nem meggyőződéssel, hanem a közszellemnek az egyesek értelmére gyakorolt óriási nyomásával kényszeríti és sajtolja az emberek lelkébe.”]]>xvii]]>

A biztonságvággyal összekapcsolódó törekvés olyan konformizmust szül, amely, kiegészülve a hatalom illúziójával (választott kormányzat, képviseleti demokrácia) minden más zsarnokságnál hatékonyabban biztosítja a társadalom önellenőrzését és a rendszerrel szembeni kritikátlan lojalitását. Orwell 1984-éhez hasonlóan, az egyének, mintegy önszabályozó automatákként, még az előtt „korrigálják” a saját gondolataikat, mielőtt a rendszer alapvető abszurditásával szemben bármiféle kétely felmerülhetne, és erre még ráerősít, egy az állam irányából jövő külső sugalmazás, amely egy „hamis realizmus” jegyében állva, a dolgokat eleve adottnak és megkérdőjelezhetetlennek tételezi, így nincs is szükség a nyílt despotizmusban használatos külső cenzúrára.

A demokratikus lelkületű ember mindenkit gyanúsnak vél, aki nem sodródik a tömeggel, aki kívülálló, és szemben áll a nem pusztán individualista értelemben felfogott személyiséggel, mint egy eleve arisztokratikus minőséggel, egy olyannal, amely tagadja az egyenlőséget, hiszen nem a körülmények által adott, egy érték, amit aktív és önálló módon meg kellene hódítani, és nem olyasvalami, amiből plebejus módon mindenki, „alapvető joga” részesülni. „Elviselik a szegénységet, az alávetettséget, a barbárságot, de nem tűrik az arisztokráciát.”]]>xviii]]>

Mindez megmutatja, a kezdeti individualizmus hogyan fordul át elkerülhetetlenül kollektivizmusba – ezek ugyanis minden látszat ellenére a harapófogó két száraként egymást feltételezik –, és hogyan válik a szabadság fantomja a szolgaság, a szellemi és anyagi konformizmus hajtóerejévé, egy proletarizált, plebejus, formátlan és szellemtelen „civilizációt” eredményezve, amely lényege szerint nem más, mint a „lélek szabványosítása”, arctalan nyüzsgés és kollektív despotizmus.

Amerikában járva, Tocqueville már a XIX. század első harmadában jól érzékelhette azokat a jeleket, amelyek később a nyugat egész civilizációjának mintául szolgáltak. Feltűnő volt számára kifejezetten aperszonális karakter, egy embertípus felemelkedése, amely a „hatékonyság”, a „siker” és a „munka” aszkézisében bontakozott ki. E tekintetben az amerikai civilizáció a legtöbbet protestáns (puritán) gyökereinek köszönhette, annak a puritanizmusnak, amely a világi életben való boldogulást az Isten általi kiválasztottság bélyegeként látta, amely a pusztán technikai-racionális és mechanikus értelemben vett kibontakozást már-már a természetfeletti üdv karakterjegyeivel ruházta fel.

„A demokráciában az emberek szellemi és erkölcsi tevékenysége az anyagi világ szükségleteire irányul, a jólét létrehozására, a kormányzat legfőbb feladatának tekintik, hogy minden polgárának a lehető legnagyobb egyéni jólétet biztosítsa […]. Az érzéki örömöket szenvedélyesen hajhászó emberek élénken vágyakoznak, de könnyen elkedvetlenednek, végső céljuk az élvezkedés, s ezt könnyen és gyorsan el kell érni. A demokrácia embere tulajdon jólétének rabja.”]]>xix]]>

Ez a világ már csak az életre tekint, mint valami önmagában értékelhető dologra (humanizmus), de közben ugyan ezt az életet csupán valami, „túlságosan emberiként”, és végső soron tisztán materiálisként képes elgondolni.

Következtetések

Horkay Hörcher Ferenc szerint:

„Tocqueville forradalomtörténete valójában a XIX. század első felének liberális történetíróit, Thierry és Guizot szabadságtörténetét ellensúlyozza a saját felfogásával. Míg azok a történelem menetét [a brit whig történetírás hagyományaihoz hasonlóan – P.Z.] a szabadság kiteljesedéseként írták le, addig Tocqueville tulajdonképpen egy bukás történetét írja meg, a szolgaság felé vezető útként értékelve az egyenlőség kibontakozásának a franciák közt egyre erőteljesebben megfogalmazódó igényét.”]]>xx]]>

Mondják, hogy Tocqueville mindenekelőtt a szabadság filozófusa volt, amelyet minden körülmények között elszántan védelmezett, mind az állammal, mind a társadalommal szemben, de mit is értett ő valójában szabadságon? Nem megtévesztő-e, éppen a mai korban egyszerűen „a szabadságról” beszélni, amely, főként, mint politikai eszme, a modernitás egyik leginkább kiüresített, elcsépelt és lejáratott fogalmává vált? Abban biztosak lehetünk, hogy Tocqueville semmiképpen sem olyasvalamit értett alatta, amely okvetlenül azonos lenne, vagy szoros összefüggésben volna a demokráciával (vagyis, sajátos tocqeville-i megfogalmazásban: „a létfeltételek egyenlőségével”), és természetesen nem is minden külső korlát önkényes felrúgását pártolta, a hagyománytól, az ősi intézményektől, tekintélytől, vagy az egyénen túlmutató transzcendenciától való függetlenséget, amely valójában nem lenne más, mint leplezetlen kartezianizmus, egy olyan álláspont, amelyet visszatérően kritikával illetett. Molnár Attila Károly szerint:

„[…] Tocqueville szabadságfogalma sokkal inkább az antik, arisztokratikus és keresztény szabadságfogalmakból érthető meg, és nem a modernekből. A szabadság szerinte is csak akkor lehetséges, ha az ember nem mentes minden korlátozástól, hanem tiszteletben tart vallási, erkölcsi és kulturális mércéket: „az isteni törvények betartása juttatja el az embert a szabadsághoz.” A demokrácia – mint láttuk – elszabadítja a vágyakat és így visz a zsarnokságba, ezzel szemben de Tocqueville szerint a szabadság a vágyak ellenőrzése. A szabadsághoz ezért kell a vallás, morál, kultúra, tradíció, amelyek arisztokratikusak (nem egyenlőségen alapulnak): tekintéllyel bíró(k)tól tanulja meg az ember, és részben a tekintély tartatja be vele. A szabadság a tekintélyen alapul. […] A szabadság nem a romantikából származó heroikus önkifejezés, önmegvalósítás a társadalom szokásai, a vallás és a bennünk lévő korlátok, mércék ellenére. Ez a szabadság sokkal inkább szabadság arra, hogy az ember az legyen, ami, amilyenné hagyományai tették.”

Tocqueville szerint a szabadság semmiképpen nem olyan dolog, amely mintegy progresszív módon kibontakozna az emberi történelemben, maga a „felvilágosodás” egyáltalán nem vezet el hozzá. A szabadság egy olyan dolog, amely bizonyos korszakokban inkább jelen van, bizonyos korszakokban inkább háttérbe szorul (a modern korban úgy tűnik, inkább háttérbe szorul), de semmiképpen nem olyan, ami pusztán kívülről adva elválasztható lenne az egyén aktivitásától. Ilyen értelemben történelemnek nincsen semmiféle determinisztikus végkimenetele, habár a létfeltételek egyelővé válása szerinte „elkerülhetetlen” módon történik. Tocqueville azonban ezt sem egyfajta hegeli-marxi értelemben vett szükségszerűségből következteti ki, hanem a történelem empirikus vizsgálatából. Nincs szó a „történelem végéről” és arról sem, hogy a világméretű demokráciával az emberi társadalom valamiképpen tökéletesedett volna. A szabadság modernkori visszaszorulásának mintegy egyedüli ellenszerként Tocqueville egyedül az újbóli decentralizációt tudja javasolni, és azt, hogy a társadalom öntevékenysége révén vállaljon részt az állami feladatokból, ennek azonban az ára, hogy el kell utasítania a „gyámkodó” államot, az újraelosztást, és fel kell vállalni, hogy a szabadság az egyéni kezdeményezés, mindig kockázattal jár, a biztonságért pedig nem szabad áruba bocsájtani az ember „lelkét”. A szabadság ugyanis szerinte nem eszköz, hanem önmagában nyugvó cél.

Szemére vethetnénk azonban Tocqueville-nak – ahogy a korai liberalizmus egészének is –, hogy egyáltalán nem tulajdonított pozitívumokat az államnak. Az állam, mint olyan, szinte kizárólag negatívumként jelenhet meg, és ez tulajdonképpen az állam összes formájára igaznak tűnik, mintha maga a hatalom, a rendek közötti természetes hierarchia (amely nem egyszerű alárendelődés, hanem a természete szerinti alacsonyabb alávetése a természete szerinti magasabbnak, a testi mechanizmusnak a szellemmel való adekvát viszonyához hasonlóan), valami önmagában vett rossz volna. Mintha az állam kizárólag a nagy Leviathán lehetne, amely az ember „veleszületett jogait” bitorolja, és ezzel szemben éppenséggel elég lenne egy semleges keret, egy alig-állam, amely lehetőleg semmibe nem avatkozik bele, és amely hagyja, hogy „a dolgok menjenek a maguk útján,” arra számítva, hogy majd a társadalom önszerveződése, „a szabadság kis körei” és a „habermasi” nyilvánosság megold mindent.

]]> Kétségtelen, hogy a decentralizációt egy olyan állammal szemben, amelyet a modernitás hozott létre, nekünk is igenelnünk kell, és figyelembe kell vennünk azt is, hogy a mértéktelenül túlterjeszkedő, az apparátus formáját magára öltő modern államnak nem sok köze van ahhoz, amelyet Ciceró Res Publicának vagy Platón és Arisztotelész Politeia-nak neveztek. A decentralizáció princípiumát hiba lenne azonban abszolutizálni, hiba lenne, már csak azért is, mert az „önszerveződő társadalom” gondolata, a mi álláspontunk szerint maga is utópián alapul, nem vet számot ugyanis a valóságos helyzettel.xxi]]> Ez az álláspont nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy nem léteznek absztrakt értelemben „velünk született jogok”, csupán olyan jogok léteznek, amelyeket egy bizonyos társadalom önmaga számára megfogalmaz, és hogy szükség van egy szuverén politikára, egy tekintélyre, amely arisztotelészi értelemben formát ad egy máskülönben amorf szubsztanciának. Természetesen ennek nincsen semmi köze egy „államimádó szklerózishoz” (Evola), vagy a totalitarizmus bármely formájához,]]>xxii]]> amelyet elítélünk és degenerációként elvetünk, de nem engedhetjük meg az ellentét sem, az anarchista-liberális államellenességet, amely a történelemben mindig is utópiának bizonyult.

]]>i]]> Az Amerikai Demokrácia első könyvét, Tocqueville 1835-ben jelentette meg.

]]>ii]]> „A egyenlőség növekedése ugyanis egyetemes, tartós, független az emberi szándékoktól.” Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest, 1993. 590. p.

]]>iii]]> Ezzel kapcsolatban lásd: Molnár Attila Károly: Tocqueville esete a demokráciával. In.: Szabadság és/vagy egyenlőség. POFA-könyvek, Pilismarót, 2006. 97-118. p.

]]>iv]]> Levél Paul Clamorgnak, 1842. Április 17. In.: Tocqueville: Selected Letters…187. p. Idézi: Horkay Hörcher Ferenc: Burke és Tocqueville. In.: Szabadság és/vagy egyenlőség. 29. p.

]]>v]]> Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1994. 150-151. p.

]]>vi]]> Vö. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.

]]>vii]]> Ezzel kapcsolatban jegyezte meg állítólag találóan, egy ismeretlen savoyai arisztokrata: „a világot két csoportra bontom, nemesekre és diplomásokra”.

]]>viii]]> Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1990. 167. p.

]]>ix]]> Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1994. 38. p.

]]>x]]> Uo.

]]>xi]]> A kaszt kifejezés negatív értelmét itt elsősorban a „megmerevedés” vagy „kiüresedés” értelmében érdemes felfognunk, vagyis azon tulajdonságok értelmében, amelyek Franciaország nemességét a forradalom előtt általánosságban jellemezték. Többek között ennek a kiüresedésnek tudható be az is, hogy a legtöbb esetben maguk a nemesek forszírozták saját kiváltságaik eltörlését, mindennek legszélsőségesebb példáját az Orleans-i herceg, Philippe Égalité, „Egyenlőség Fülöp” nyújtotta, aki a dolgok szomorú logikáját tekintve nem meglepő módon maga is guillotine alatt végezte.

]]>xii]]> Tocqueville. 1994. 221. p.

]]>xiii]]> Uo. 90. p.

]]>xiv]]> Értve ez alatt elsősorban Rousseau-t és a francia felvilágosodás philosophe-jait.

]]>xv]]> Uo.

]]>xvi]]> Uo.

]]>xvii]]> Tocqueville. 1993. 757. p.

]]>xviii]]> Uo. 710. p.

]]>xix]]> MAK In: Szabadság és/vagy egyenlőség. 105. p. és Tocqueville. 1993. 761. p.

]]>xx]]> Horkay Hörcher Ferenc: Burke és Tocqueville. In: Szabadság és/vagy egyenlőség. 20-38. p.

]]>xxi]]> Vö. Az „anyag önszerveződésének” gondolatával, amelyet a filozófiában a materializmus vetett fel.

]]>xxii]]> Evola az Emberek és Romokban találóan érzékelteti az organikus és a totalitárius állam közötti különbséget. Julius Evola: Emberek és romok. Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2005. 65-75. p.

]]>www.regnumportal.hu]]> - a Flag Polgári Magazin partnere

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Irodalmi kávéház (514) Sport (729) Jobbegyenes (2431) Történelem (15) Autómánia (61) Mondom a magamét (6347) Emberi kapcsolatok (36) Heti lámpás (260) Életmód (1) Mozi világ (440) Kultúra (6) Gasztronómia (539) Szépségápolás (15) Gazdaság (667) Politika (1581) Nagyvilág (1464) Alámerült atlantiszom (142) Rejtőzködő magyarország (168) Belföld (8) Egészség (50) Mozaik (83) Flag gondolja (33) Tereb (142) Vetítő (30) Titkok és talányok (12) Tv fotel (65)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>