{...} netán a zuglói és a hegyvidéki turulszobrokhoz ágaskodó kísértettársai bírnak, nos, ez a láthatatlan lelkiismerete a meggyalázott demokráciának, Európának, köztársasági eszmének – és még oly sok más szépnek és jónak – kis festéknyomatokat helyez el a Klauzál tér környéki házak falán, kockáztatva, hogy gesztusát kapcsolatba hozzák a környék hajdani populációjának népi-vallási meghatározottságával.

A tenyérnyi képecskéken egy alak a magyar koronát ejti alá egy szemeteskosárba.

Ezek a csöndes éjben szerényen megbúvó lények alighanem ünneplő demonstrációnak szánják akciójukat: harmincöt évvel ezelőtt került vissza Magyarországra a Szent Korona, a visszaajándékozási irat szerint „az amerikai néptől a magyar népnek”. Ez a „csecsebecse”, ez a svájci sapkára hajazó (igen…), ízléstelen és trehány kivitelezésű ötvöstermék, ez a kétes hitelességű és ezért múzeumi raktár mélyébe való tárgy elemi dühöt keltett és kelt sok érző kebelben, olyannyira, hogy egyikük, bizonyos Bucharest nevű kommentelő kénytelen így fogalmazni: „a korona jó kis szaróedény lenne”.

Ne gondoljuk azonban – visszavéve most már az iróniából –,  hogy ez az elvetemültség csak a lappangó nyomoroncokat jellemzi, hiszen ott vannak mögöttük-fölöttük azok az utálkozó értelmiségiek, akik szorongásaikat tudományoskodó teóriákba, gyűlölködésüket feljelentésekbe, idegenkedésüket hagymázas politikai víziókba szeretik rejteni. Különösen azóta, amióta a Szent Korona a Parlamentbe került. Egyikük úgy véli, hogy ennek a meglehetősen hányatott sorsú nemzeti klenódiumnak az utolsó tizenöt éve „valamiféle posztmodern komédia”. És emlékezhetünk arra a képre is, amint az a gyakorló elmebeteg, akit a nemzeti balsors miniszterelnökké emelt, ott rázza magát az „akvárium” mellett, és úgy mutogat rá a jeles vendégek előtt, mintha valami régi ligeti mutatványosbódéban állna: „Ez itt misssz Marcsella, a szakálllas nő és gyerrrmeke, a madárfejű Lajcsika”. Az ő egyik intellektuális támasza még egy utálkozó könyvet is írt erről a borzalmas témáról, tele megfellebbezhetetlen ítéletekkel: „helye a múzeumban van”, a korona „láthatóságának” 20. századi végpontja: „a jelenlegi helye” stb. És arra ki is emlékezik, hogy a századik évfordulóján most ünnepelt Nyugat megjelenésének évében kerül forgalomba egy könyvecske, A szent korona tan hazugságai címmel, és mit tesz isten, a lap „örök” szerkesztőjének tollából, aki majd aggulva Rákosiék hű nyaloncaként hazudja szét magát is meg a magyar irodalmat is.

A Szent Koronára gondolva – istenem, hány és hány százezer ember állt sorban eddig, hogy láthassa, és ott láthassa, ahova való… – még a leghiggadtabb magyar lélek is megtelik melegséggel. Ha van Magyar Regény, akkor a mi koronánk sorsa és élettörténete bizonnyal az – telve titkokkal, talányokkal, borzongató utalásokkal, szépséggel és a magyar tragédiákon mindig felemelkedő méltósággal, ahogy elképesztő erővel sugározza a múltunkat, azt az időt, ami egyszerre történelem és nemzeti mitológia. Amelynek nincs meghatározható kezdete, és amely mindig új meg új jelentésekkel sugározza be a jelent. Amely összefog és védelmet ad. Voltam én nemzeti kincstárakban elég helyen, a Towertől a Kremlig, de az odavalósi látogatókat nézve azt az áhítatot sehol nem észleltem, mint itt, amikor a koronához vivő lépcsősorra tesszük a lábunkat. És minden alkalommal, ahányszor.

És ezek után talán elárulhatom, hogy én „kossuthcímeres” voltam világ életemben. Mint mindenki, aki kamaszként élte meg ötvenhatot. Aki a „szentkoronás” évtizedek után született, annak a Kossuth-címer azt jelentette: igenis van magyar történelem. Ha oly sokszor bujdosásra is kényszerül, idegen földön kell lappangania, vagy a magyar nádasokban elvermelődnie. Anyai nagyanyám az állami pénzverdében volt csomagoló, ahol a „hivatalos” jelvényeket is gyártották. Tőle kaptam „anno” az új ’56-os magyar címert. Megvan, magam sem értem, hogyan, máig. Ha nem is kellett rejtegetni, mutogatni sem volt ajánlatos néhány évtizedig. Itt van most is előttem. Ezért fog el az undor, ha látom, hogy napjaink demokratikus zakóba öltözött, hol keletre, hol nyugatra lihegő, menthetetlen „muszkavezetői” (és ez nem képzavar, hanem egy megőrzésre való magyar szó) a szügyüket tenyérnyi Kossuth-címerrel dekorálják.

És azt is tudtam-tudom, mert megtanultam, hogy ötvenhat nem „zárja ki” az egész magyar múltat, hanem annak része és részese: a Kossuth-címer és a Szent Korona nemzeti emlékeztető, a gondviselés ajándéka, egyaránt az, azzal a különbséggel, hogy a Szent Korona 2000-től az újrateremtődő magyar államiság emblémája is.

És engedtessék meg még egy személyes emlék. 1986. szeptember 5-én dedikálta nekem Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza című nagyszerű könyvét. Bécsben… Negyven év után először lehettem ott, ahol születtem, és először találkoztam azzal a rokonommal, akinek nevét a suttogó családi legendárium meg a Szabad Nép-Népszabadság cikkförtelmei tartottak számon. Ebben a könyvben, amelyet sikerült hazacsempésznem, hosszú-hosszú fejezet szól a Szent Korona hazatéréséről és az ezt megelőző, zömükben a gesztus ellen tiltakozó emigrációs mozgalmakról, összefüggésben a két világrend kapcsolatának erőteljes változásaival. Sok volt a szó, a vita, az indulat. De faktum csak egy: „A szent korona hazatért. Ott van, ahol a helye.” Ennyi.

magyarhirlap.hu - Alexa Károly