— Adjon Isten Józsi bá, bírja-e a nagy meleget? — kérdem a szomszédot kora reggel a kertben.

— A meleg még csak gyün, fiam, de nincsen vele gondom, mer a nyár, az csak nyár, amióta az eszemet tudom. De ezektül a gusztustalan, undorító halálkufároktul nagyon viszket már a tenyerem — dünnyögi az öreg, kicsit a bajsza alá, szinte magának.

— Ezt hogy érti? — értetlenkedem, bár sejtem a választ.

— Úgy, hogy ha kezem közé kapnám egyik-másik firkászt, annak nem lenne sok gondja már az életben… — fakad ki Józsi bá’. Nem is gondoltam, hogy ilyen érzékenyen érinti a téma.

— De mi akasztotta ennyire ki? — kérdem.

— Hát, ahogy erre a hegymászóra ráakaszkodtak, azt büntetni kéne. Csak az elmúlt hétre kerestem rá, direkt, és 151 ezer találatot adott ki a gugli Suhajda Szilárdra. Százötvenegyezret! — dübörög az öregből, a rekedtes hang, veresedik az arca is erősen, csak baj ne legyen belőle.

— Mert magát nem érdekli a téma? — vágok vissza.

— Ennyire? Már hogy érdekelne?! Ez a hegymászó felnőtt fejjel, majd’ negyven évesen meg akart halni, oszt mehótt. De mi van azzal a sok emberrel, aki az elmúlt héten hunyt el? Pedig azok nem akartak meghalni! És foglalkozik velük valaki?

— Nem tudom, kikre gondol szomszéd?

— Na látod, errül beszélek! A mocsok halálkufár újságokról, újságírókról, akik azokról nem készítik ezresivel a firkálmányaikat. Most meg egymásra licitálva tülekednek, csak legyen még két fillérjük néhány kattintásbul. Igaz, addig a többiek békibe nyugodnak, mert nem hazudoznak annyit össze-vissza, mit erről a szerencsétlenrül. Akinek csak a gyerekit sajnálom, mert rá nem gondolt, amikor halni ment… Jó napot! — és otthagyott, mint Szent Pál az oláhokat.

Ilyen dühösen talán még nem is láttam. Bár nem biztos, hogy most igaza van — gondolom. Aztán meg eszembe jut, hogy milyen izzadságszagú firkálmányok születnek. Lassan a szomszéd kutyájával is interjúznak a „kollégák“, csakhogy valami újat csiholjanak a Suhajda ügyben. Igaz, ami igaz, egy ideje már én sem kattintok egyetlen ilyen cikkre sem.

Mocskos világ ez.