Vidnyánszky Attila személye legfeljebb a képmutatást és a bárgyúságot erősítené az intézményben.

„Ugyanakkor az a színvonal, ahogyan az intézmény válaszol Vidnyánszky Attila rágalmaira, meggyőző. Érződik, hogy az intézmény most éppen lendületben van, fejlődik, jogfolytonosan, de tovább lépne, ha hagynák. Ha ez a fejlődés most megszakad, és csak annyi történik, hogy beültetik tanítani Vidnyánszky kegyeltjeit, akkor ez megint magával ragad majd egy generációt.

A hallgatók, az ő jövőjük, gondolkodásuk cseppet sem számít. Ez az egész hajcihő nem az oktatásról, a pedagógiáról szól már.

A hivatkozás valamiféle szakmai elvárásra, csak a látszat. Vidnyánszky Attila kétségtelenül egyedi látásmódú alkotó, és vannak nagy álmai is a magyar színházról. Azt azonban már jó ideje nem érzékeli, hogy milyen hatást gyakorolnak a szavai és a tettei arra a szakmára, hivatásra, amelyet állítása szerint annyira fontosnak tart. Önmagában az a mentalitás, ahogyan az SZFE kapcsán viselkedik, pontosan érzékelteti, hogy mit gondol a közösről, a hagyományról, az értékekről.

Vidnyánszky Attila nem volt hajlandó letenni a doktorit azért, hogy kaposvári intézményvezető lehessen. Inkább módosítottak neki egy törvényt. És nem szégyelli magát, nem azon dolgozik lázasan, hogy bizonyítsa, mire kapott akkora jogot, hogy elvegye és kihasználja azt, amit mások létrehoztak.

Ő elutasítja a nyilvános ösz-szakmai egyeztetést, miközben politikai hisztériakeltéssel vádolja azokat a kollégáit, akiket épp a pártpolitika hozott lehetetlen helyzetbe. Egy percig sem okoz neki fejfájást, hogy mindazokat a bődületes összegeket, amelyeket a szakma nevében, a szakma fejlesztésére markol fel a kormánytól, azokat mind maga ossza szét, magának vagy játszótársainak.

Teljességgel elképzelhetetlen, hogy Vidnyánszky Attila személye jelentené az előrelépést a magyar színház számára. Az ő személye legfeljebb a képmutatást és a bárgyúságot erősítené az intézményben. A magyar színház jövője azok kezében volna jó helyen, akik az utóbbi időben megjelentek az SZFE épületében.

Olyan fiatal alkotók és nemzetközileg is tapasztalt szakemberek, akiket végre felnőttként ismer el a korábbi évtizedeket meghatározó oktatógárda. Éppen újulna valami, változnak a kérdések, a mentalitás, hozná a gyümölcsöt a befektetett munka. És akkor jön egy ember, aki úgy köszön be, mintha köpne.”