Túléli-e Vona a Jobbikot? A rövid válasz: igen. Míg a Jobbiktól (és/vagy a belőle születő újabb szelíd és vadhajtások bármelyikétől) a jövőben nem várható, hogy jelentős politikai tényező lesz, addig Vona politikai túlélése biztosítottnak látszik. Hogy hol, milyen formában, az viszont izgalmasabb kérdés.

A sok ambícióhoz némi tehetség és karizma is társul; ezt akkor se tagadjuk, ha nem szimpatizálunk vele, enélkül nem lehetett volna sikeres MLM-ügynök. Nyilván a politika is érdekelte, így keveredett fiatalon a közelébe, családi hátteréből eredően a jobboldalon.

Orbán második és Vona első „felemelkedése” tulajdonképpen párhuzamosan zajlott. Vona újoncként lépett a politikai porondra, míg Orbán már kifejezetten tapasztaltnak számított nyolc év parlamenti képviselőség, illetve négy év miniszterelnökség után, és tán ebből kifolyólag is láthatóan a politikai fősodorban érezte jól magát, ott látta saját jövőjét.

Időnként kiszólt a megszokott politikai kánonból, de az EU- és NATO-tagságunk, a Fidesz helye az Európai Néppártban vagy Magyarország szerves részvétele a nemzetközi gazdasági folyamatokban, ezek számára mindig egyértelműek voltak. (Az ambíció mellett a reálpolitikai érzék is nagyon fontos.)

Mégis volt egy jelentős elégedetlenség a honi jobboldalon a nemzetközi intézményekkel, a status quóval szemben. Ehhez társult némi naiv idealizmus (nevezhetjük hagymázas fantazmagóriáknak is) a magyarság ősi kiválasztottságáról, a turulmadár szelleméről stb., és hogy nekünk aztán semmi szükségünk senkire, mi önállóan is szembeszállunk mindennel, és legyőzzük mindazt, ami a világban nem jó.

Ezt a hangulatot kiválóan megfogta Vona, és az általános elitellenességet aktuális, napi kérdésekre (is) lefordítva (cigánybűnözés, antiszemitizmus stb.), a radikális hangvétellel a Jobbikot markáns, 20 százalék körüli eredményt is elérni képes párttá tette. Ez komoly teljesítmény, ne vitassuk.
Fontos azonban látni, hogy 2010-ben még egészen más szelek fújtak. A liberális hegemónia (látszólag) ereje teljében volt, hasított a globalizmus, tombolt a politikai korrektség.

Ahol nem szabad kimondani bizonyos dolgokat, feltenni egyes kérdéseket; aki mégis így tesz, annak azonnali megbélyegzés, kiközösítés jár. Hogy egy politikus és pártja a nemzetközi politika felszínén maradjon, országa továbbra is megtalálja helyét a nemzetközi gazdasági vérkeringésben, nem mehetett szembe a fősodorral, az „establishment”-tel. Orbán ugyan feszegette kicsit a határokat, fogalmazott meg – remek politikai ráérző, előrelátó képességgel – másokat és korát jóval megelőző gondolatokat számos kérdésben, de sosem vonta kétségbe az alapvetéseket.

(Fontos megjegyezni, hogy ezt most sem teszi, minden ellenkező, politikai indíttatású híreszteléssel ellentétben.) 2010 előtt, de a választási győzelmet követően sem tehette meg, hogy a nemzetközi politikai érdekeknek, hegemóniának gyökeresen ellentmondjon.

Egy kormányzati felelősséggel nem rendelkező, eleve „kívülről” érkező párt és annak vezetője viszont szabadon tehet, mondhat bármit. Mérlegelnie kell ugyan az esetleges elmarasztaló visszhangokat (Vonának és a Jobbiknak bőségesen ki is jutott ebből), de a megnyerhető szavazatok fontosabbak voltak. A radikalizmusra komoly igény volt 2010 környékén, és ezt Vona csúcsra is járatta.

Azóta azonban óriásit fordult a világ. A két évtizede uralkodó hegemónia és annak intézményei recsegni-ropogni kezdtek. A liberalizmusnak nevezett doktrinerség annyira túl lett tolva, hogy a társadalmakban világszerte beindultak az egészséges immunreakciók. Beindultak?

Megállíthatatlan gőzmozdonyként törik át a politikai korrektség és a hallgatás falát! A brexit, Trump győzelme, Németországban a kereszténydemokrata párttól jobbra elhelyezkedő formáció (AfD) korábban elképzelhetetlennek hitt megerősödése: ezek mind az elittel szembeni vélemények felszínre törésének markáns jelei.

Kellett persze a migráció egyfajta gyutacsként, amely belobbantotta az addig csak itt-ott pislákoló elégedetlenséget. A migráció és annak a fősodrú politika, illetve a hozzá végtelenül lojális média általi katasztrofális kezelése nemcsak a szembehelyezkedő politikai szereplők hangját erősítette fel, hanem milliók szemét nyitotta ki, aktivizálva a politika, a közélet iránt korábban nem vagy csak mérsékelten érdeklődő, hétköznapi emberek tömegeit.

A jobbközép pártok hirtelen egész más hangot üthetnek meg, nemcsak a migráció kérdésében, de egyre inkább más területeken is. Természetesen nem marad el a szokásos szélsőjobbozás, rasszistázás, nácizás, de az elmúlt 20 év során először ezek a menetrend szerinti szlogenek hatástalanok maradnak, leperegnek.

Ma már fel lehet vetni számos kérdést nem csupán az ellenőrizetlen bevándorlás veszélyeiről, hanem egyre inkább a hagyományos családi formákról, Európa keresztény gyökereiről és jövőjéről is. És az előírt irányvonallal szembeni kiállásban Orbán nemcsak lehetőséget kapott, hanem kifejezetten élen jár, tapossa az utat. Amit 2-3 éve mondott, ma azt ismétlik az európai politikusok, immár a fősodorban, kormányzati pozícióban is. (Pedig hideget-meleget egyaránt kapott érte!)

Megszűntek tehát a Fideszt is megfeleléskényszerre kárhoztató mesterséges béklyók. Ki lehet mondani a társadalmat valóban érdeklő kérdéseket, lehet beszélni a problémákról az azonnali megbélyegzés, ellehetetlenítés veszélye nélkül.

A Fidesz a lehetőséget tökéletesen kihasználva, folyamatosan szippantotta el a Jobbik szavazóit. Ha végre beszélünk arról, hogy van cigánybűnözés, sőt nemcsak beszélünk róla, hanem a közmunkával lehetőséget is teremtünk, hogy a cigányság tisztességes megélhetéshez jusson, és a dolog látha­tóan működik is (rácáfolva az ezzel kapcsolatos balliberális hisztériára), akkor az emberek a valóságot látva, saját mindennapi tapasztala­taik alapján szavaznak és ítélik meg a politikát.

Persze a fantazmagóriáknak mindig lesznek hívei. Egy részük bent tartható a Fidesz táborában, a másik örökké a józan ész keretein kívül marad. 5-8 százalékot elérhet egy erre szakosodott párt. De ha a radikalizmussal, a szerencselovagokkal szemben egy profi, kormányképes erő képviseli ugyanazokat a célokat, akkor a választók tömegeinek döntése nem kérdés.

A Jobbik alól tehát kicsúszott a szőnyeg, korábbi szavazóinak jelentős része át- (vagy vissza-) pártolt a Fideszhez. Kisebb számban, de valóban érkeztek új szavazók balról, ahol a plebejus cigány- és zsidóellenességnek nagy hagyománya van, simán egy platformra hozva őket a „régi” Jobbikkal.

Ugyanakkor miután Vona a Spinoza Házban kanosszát járt, és megkapta a kóserpecsétet az urbánus baloldal felkent ideológusaitól, az egykori SZDSZ-t máig sirató, megmaradt rajongók számára is vállalható lett a Jobbik. (Csak hogy vesszen a „zorbán”.)

És itt érkeztünk el tulajdonképpen Vona Gábor politikai túléléséhez. Pusztán a számok, a sok elpártolt korábbi jobbikos és a kevés új baloldali szavazó tükrében a Jobbik „néppártosítása” kudarc.

Valójában nem is néppártosítás történt, hanem teljes fordulat: Vona egyszerűen megpróbálta a pártot magával vinni a baloldalra. Ez valóban nem sikerült. Kérdés azonban, mi volt a valódi cél; egy pillanatig is reális lehetőségként képzelte-e el, hogy a leírt vargabetűvel képes győzni a Jobbik? Ha valóban tehetséges politikus, kellő realitásérzékkel, akkor a válasz egyértelműen nem.

Annyi szavazót viszont mindenképpen visz magával, hogy tényező maradjon; sokan az iránta való személyes szimpátiából, lojalitásból szavaztak a Jobbikra, és ki is tartanak mellette, bármilyen irányba is megy.

A balliberális megmondóemberek ilyenkor imádják megvonni a – hamis – párhuzamot Orbánnal. Orbán ugyanis nem, vagy alig hozott magával szavazókat a baloldalról, amikor fölismerte, hogy a posztkommunista MSZP és a vele szimbiózisban élő, neobolsevik SZDSZ neki nem oszt lapot. A jobboldalon azonban nemcsak jelentős űr volt, hanem komoly szükség is egy igazi vezetőre.

Felismerte a lehetőséget, és újjáépítette a magyar jobboldalt. Vona is hasonlóan ismerte most fel a lehetőséget. Jelenleg a baloldal van a teljes megsemmisülés szélén. Persze még rengeteg anyagi forrás áll rendelkezésére, elsősorban külföldről. Van sajtója is: a jobboldali médiafölény egy ordas kamu. A legolvasottabb, legnézettebb hírportálok, tévék szinte kivétel nélkül markánsan kormányellenesek. A baloldalnak vannak pártjai is, nincsenek azonban komolyan vehető, alkalmas politikusai.

Vona sosem volt az elvek embere, így gond nélkül váltott át jobbról balra. A benne rejlő lehetőséget láthatóan a teljes baloldali panoptikum is felismerte: Heller Ágnes, Konrád György, Vajda Mihály, Rangos Katalin, Majtényi László, Vásárhelyi Mária, György Péter. (Vigyázat, listázás!) Akkora orbanofóbok, hogy mindegy már, kicsoda, csak valaki győzze le.

És tudják, hogy a baloldalon hetedhét határon esélye sincs erre senkinek. Az MSZP az eljelentéktelenedés végstádiuma felé közeleg, a DK egy szekta, amelynek vezérét („Gyurcsán úr”) a szektán kívüli társadalom mélységesen elutasítja, nélküle viszont nincs szekta sem.

Itt vannak még a mikropártok (Kétfarkú Kutya, Momentum) és az egyetlen, valamelyest még komolyan vehető formáció, az LMP. Markáns, karizmatikus, a politika világában valóban helytállni képes vezetője azonban egyiknek sincs.

Vona Gábor épp videobloggerré alakult át, amivel saját imázsát kívánja építeni, egyelőre nem a legszerencsésebben. Valaki szólhatna, hogy pár hónappal a választási bukás után ez az idétlenkedés szavazót nem hoz, és egyáltalán nem kelti komolyan vehető politikus benyomását.

De az is lehet, hogy ez nem is cél: simán csak a meglévő Vona-hívekben (jelentős részük ma már inkább balos) kell megerősíteni, hogy ő milyen fantasztikus ember. A coelhói, Müller Péter-i idézeteken szocializálódott rajongók, Facebook-kommentelők körében egyértelműen működnek a hasonlóan sekélyes, hatásvadász megnyilvánulások.

Aztán majd a kellően sok Insta-, Facebook-, Twitter-, YouTube- stb. követővel rendelkező, videoblogjával ráadásul saját adatbázist is felépítő (jól jön a profi MLM-es múlt!) Vona – mint az egyetlen potenciális ellenjelölt – szembeszállhat Orbánnal, maga mögé állítva az egész baloldalt, a levitézlett vén komcsiktól az elkényeztetett, a Nagykörúton kívül kizárólag csak Brüsszelbe merészkedő momentumos bohócokig, összegereblyézve mindegyikük szavazótáborát.

Saját politikai karrierje szempontjából tehát nagyon is logikus lépések sorozatát látjuk Vonánál. Korábban eszközként használta a Jobbikot és szavazóit, most pedig a baloldal utolsó reménysége ő.

Ami különösen vicces, hiszen korábban épp tőle rettegtek. A politikában és a szerelemben nincs mindig és nincs soha – Antall József szavai örök érvényűek. Vona pedig nagy túlélő.

Jeszenszky Zsolt

A szerző a Karc FM szerkesztő-műsorvezetője

]]>www.magyaridok.hu]]>