1918. november 3-án az olaszok még a történelmi Magyarország határait jelölik meg a fegyverszünetben, hiszen az akkor még ütőképes, nem is közös, hanem magyar hadsereg idegen területeken állomásozik. November 13-án már a belgrádi konvenció szerb és román érdekek szerint módosítja a páduai megállapodást. Válaszul: 1918. december 2-án megalakult a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, amit a baloldal azonnal lenacionalistáz! S mindmáig megbélyegez az internacionalista, vagyis liberális szellemű publikancia. Vagyis nemzetiérdek-ellenes. Téboly. Már akkor. Ahogyan az Orbán-féle nemzeti politizálást is EU-ellenesnek és nacionalistának minősítik.

Ám jogos a kérdés: van-e arra bizonyíték, ha megmarad a hadsereg, ez a tény önmagában módosíthatja-é a trianoni határokat? Van bizony. Mindenekelőtt a Vörös Hadsereg akciója a cseh megszállók ellen. Salgótarjánból Bártfáig kergették csapataikat minden bizonnyal antikommunista, ludovikás tisztek vezérletével. Akkor még volt pillanat, amikor a bal- és a konzervatív oldal a nemzet érdekében hajlandó volt együttműködni. Ma ez sincs. A másik eklatáns példa. A trianoni békekötés után egy esztendővel a Prónay-különítmény kikényszerítette Nyugat-Magyarországon a népszavazást, ezért Sopron és környéke visszatérhetett. Hadd jegyezzem meg, a magyar hazát választók legalább felerészben, ha nem többségükben német anyanyelvű polgárok voltak, tehát hazafiak ennek ellenére, vagy éppen ezért. Ez sincs ma így, mert néhány magyarosított nevű tv-celeb-söprenc, svábságával hencegve, rasszistamód undorkodik a magyar néptől, pucolna a hazából, de nem teszi, mert itt van jó dolga, sehol másutt.

Ismételjük meg. A trianoni tragédia mértéke a HADSEREG-NÉLKÜLISÉG okában keresendő.
És mi az oka a hadsereg-nélküliségnek? A magyar baloldal árulása. Mindenekelőtt a kelekótya Károlyi (akiről zseniális portrét föstött Bóka László nagyszerű regényében, a Nanduban), azután jobbkeze, Linder („nem akarok katonát látni”) és nem utolsósorban Jászi Oszkár és polgári radikális meg szociáldemokrata sleppje. Itt jegyzem meg, a kerge gróf szobrának eltávolítása a Parlament mellől akkor is jogos, ha maga a szobor művészi remekmű. Mert valósághűen sugallja Károlyi elegánsan mindenre alkalmatlan jellemét. Dekadens, morbid magatehetetlenségét. Persze remekmű volt Mikus Sándor Sztálin-szobra is, mert ugyancsak visszaadta az eredeti alak öntelt, mindenre elszánt durva bunkóságát, könyörtelenségében rejlő erejét. Nyilván ezt nem merték észrevenni a zsűritagok, ezért fogadhatták el a művet. Máskülönben a mindenkori magyar illetékes ficegencek mérhetetlenül humortalan korlátoltságára vall, hogy 1989 után nem állították vissza a két lefűrészelt Sztálin-csizmát a talapzaton. Mellbevágó és világraszóló egyedülálló szarkasztikus emlékezés lett volna a szabadságharcra. De egy életen át buggyantakkal hadakozom, hiszen ezt is megírtam már. Arról nem is beszélve, hogy ez a szörnyű rozsdás vaskefe egy nyugat-európai szobor rossz utánérzése.

1918. október végén még IV. Károlynak teszi le az esküt Károlyi, és aznap este lelövik Tisza Istvánt. Az egyetlen politikust, aki fölül tudott volna kerekedni a kezdődő zűrzavaron. A Jászi által megkelekótyált teszetosza polgári demokraták, a pártpolitikailag fölingerelt radikális munkások fölfordulást produkáltak országszerte. Elkergették a jegyzőket, a szervezett rend biztosítékait, s rabolni, fosztogatni kezdtek. És mit csinált Károlyi? Téboly. Ahelyett, hogy rendet teremtett volna maradék fegyveres erejével, a legfontosabbnak azt tartotta, hogy fölmentést kérjen a királytól – esküje alól! Vagyis. Még Károlyiban is maradt valami a régimódi úri tisztességből, de hát később Horthy hibái is ebből a naiv tisztességtudásból eredtek.

(Folyt. köv.)

Szalai Károly - ]]>www.demokrata.hu]]>