Ma 2021 március 03. Kornélia napja van. Holnap Kázmér napja lesz.
d6040298b8e6688f9c33475a641ae0fb.jpg

_Bayer Zsolt: _Összetartozás?

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Van, persze hogy van, ahol értelmetlen, sőt fájdalmas a kérdőjel. Ilyen a múlt. Összetartozunk a múltunkkal. A történelmünkkel. Minden egyes napjával. Örökre és eltéphetetlenül.

Aztán e múlt, e história némely eseményét s alakját megpróbáljuk kitörölni önmagunkból. Az sem megy. Néhány eseményt és alakot gyűlölünk – az meg most, a jelenben szül újabb és újabb gyűlölséget. Nehéz tenni ellene, és egyre kevésbé látom, hogy lehetne egyáltalán. De felejtés, megtagadás, gyűlölet hasztalan: a múlt mi vagyunk. Mi játsszuk tovább.

„A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés…”

Nem oldotta békévé. Ki tudja, talán nem is oldhatja soha. Olyan sebeket ejtettünk egymáson a múltban, amelyek nem begyógyíthatóak. S a megbocsátó belepusztulna a megbocsátásba. Ez nem keresztényi mondat, tudom. S félem is az Istent miatta. S azt is tudom, nincsen kibúvó az utolsó ítéletnél – hát csak azt fogom tudni dadogni, hogy az elkövetett rettenetes bűnöknek csak egyikéről esett szó mindig, csak az egyiknek járt ki a tisztelet s az emlékezés. A mások rettenetes bűneit mindig illett nagyvonalúan megbocsátani, s még inkább elfelejteni. Ez növesztette naggyá ismét a gyűlöletet.

A múltunkkal összetartozunk tehát, de múltunk emlékei s az emlékekből, családi legendáriumokból fakadó, jelenbe nyúló ítéletek s gyűlölségek mélyen megosztanak bennünket. Nem mi, most élők leszünk azok, akik ezen felülemelkednek. Sebaj. Egy illúzióval legfeljebb kevesebb. Aztán, persze, összetartozunk ővelük, akiket ezen a napon elszakítottak mitőlünk.

1920. június 4., 16.30. Nem elfelejthető pillanat. S ők – mi vagyunk.

Nincs kérdőjel, ha közéjük megyek. Oda, ahol elrongyosodott a csönd, dunyhát húz magára a csecsemősírás is, oda, a hegyek közé. Vagy Kassára, reménykedve, hogy Márai majd megvált bennünket. Vagy éppen a Délvidéken, Csáth rémlátomásai közé. Lám-lám, doktor úr, semmi az ópium iszonyata ahhoz képest, amit a történelem produkált fél kézzel arrafelé…

Összetartozom velük.

Összetartozás? „»Szeresd a magyart, de ne faragd le« – szóla, / »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«” Arany János üzen így a Toldi estéjében, s Hunnia mélysége, csodája világlik fel az üzenetből. A zsírral kevert korommal kent hajú hajdúk bizonysága és tanúságtétele, a nyakas reformáció halk, szótlan, mély ereje és elpusztíthatatlansága. Leborulok eléjük…

„S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,

Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!

Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,

Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”

Íme, Janus Pannonius szelíd szavával szól Pannónia is. A mély zengésű orgonán búgó egyetemes katolicizmus s a szent, templomépítő, fenséges barokk – leborulok eléd… Mert összetartozom véletek is.

Összetartozunk mi sok mindennel, csak nem tudunk róla. Vagy nem merünk tudni róla. S mert nem merünk, s mert a múlt elválaszt, s mert mást és mást meséltek szüleink, hát idehaza, idehaza térben és időben, vagyis hát a maradék hazában és ebben a nyomorult, szánalmas jelenben inkább gyűlölködünk. Egyszerűbb is, látványosabb is talán, csak hát, ha így folytatjuk, belehalunk. Ezért inkább menekülök. Gyerekekhez, megjuhászodott önmagamhoz. Odaátra, Wass Albert tizenhárom almafája alá, Nyirő Uz Bencéjéhez, Tamási rengetegébe. Balassi szép szavához, Márai bölcsességéhez. Csáth Gézához, Kosztolányihoz. Ha kell, egészen az Adriáig. Otthon vagyok az Őrvidéken, s ismerem a testőr költő minden panaszát. Enyém Hunnia s Pannónia – s tudom a varázslatot:

„Ha új tatárhad, ha kufárhad

özönli el a tiszta tájat,

ha útaink megcsavarodnak,

mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.”

Illyés is megvigasztal… De növekvő rettegéssel értem egyre mélyebben

az ifjú Babitsot:

„Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.”

Lám, nem is Babitsot: Horatiust. S már nem szállok szembe vele. Mivel otthon vagyok mindenütt, mindenütt a múltban, mindenütt a régi hazában, csak itt nem vagyok otthon, a „varázstalanított” világban és a tömegben, hát én igenis az arany középszert kívánom. Sajnálom. De élni akkor is gyönyörűség. E világ ellenében is…

Bayer Zsolt  -magyarhirlap.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Autómánia (61) Rejtőzködő magyarország (171) Emberi kapcsolatok (36) Vetítő (37) Mozi világ (440) Tv fotel (65) Titkok és talányok (12) Szépségápolás (15) Belföld (6) Politika (1576) Nagyvilág (1454) Jobbegyenes (1972) Sport (729) Irodalmi kávéház (505) Flag gondolja (33) Tereb (140) Alámerült atlantiszom (142) Mozaik (83) Mondom a magamét (5137) Kultúra (6) Életmód (1) Gazdaság (657) Egészség (50) Heti lámpás (252) Gasztronómia (539) Történelem (14)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>