Íme:

Ő AD NEKEM TÉMÁT

Az az úr, aki itt ül az asztalom mellett, öt perccel előbb ült le az asztalomhoz, és így szólt:

– Remélem, nem zavarom.

– Ó! A legkevésbé! – kiáltottam csendesen, és az üres papír fölé hajoltam, ráírva ezt a számot: öt, mintha már az ötödik kutyanyelven tartanék. Gyorsan leírtam ezt a szót: miszerint.

– De úgy látom, ön dolgozik.

– Nini – mondtam. – Csakugyan. Ha nem figyelmeztet rá, észre se veszem.

– Na, akkor nem zavarom. Mit ír?

– Ó, semmi. Igazán jelentéktelen dolog. E… egy kis színdarab. Egy kis filozófiai szakmunka a magányról. Azt fejtegetem, hogy a munkához feltétlen magány kell, tetszik tudni…

– Hehe! Ezek az újságírók. Na, akkor nem zavarom. Hosszú lesz?

– Dehogy!… Csak egy egész rövid kis dolog…

– Na, csak írja, írja, maga író.

– Hát… ha megengedi…

– Persze hogy megengedem. Tudja, ez a mindenféle írás, én már évek óta nem olvasok semmit. Nem érdemes… Az olyan ember, mint én… aki kétszer is bejárta a világot… az egy kész regény, kedves uram, az egy kész regény, higgye el… Ha én azt magának elmondanám, amiken én már keresztülmentem, akkor maga…

– Bocsánat – szólok közbe szerényen –, nem zavarja önt a társalgásban a tollpercegés?

– Dehogy, csak írjon egész nyugodtan, engem nem zavar. Az én idegeim, az én vasidegeim fel se veszik az ilyesmit… Hehe, fiatalember. Mert én nem írom meg a dolgokat… az ám! Ezt írja meg egyszer, író úr!

– Ó! Nagyon kedves…

Vállamra csap.

– Látja, én tudnék magának témát adni, azt aztán megírhatja! Amiken én keresztülmentem, ha azt egy író megírja, hát a népek azt mondják rá: na, aszongyák a népek, hát ezt csak úgy kitalálták. Ezt írja meg egy író. He! Író úr, ezt írja meg! Mi? Ehhez mit szól?

Alsó ajkát előretolja a szájára, és fölfelé bökdös a fejével.

– Nagyszerű! Ccc! ccc! – álmélkodom. – Igazán nagyszerű volna. Miért nem írja le egyszer?

Megvetően legyint.

– Tudja, kérem… nekem nem kell. Én nem bajlódom ilyesmivel. A fene ott egye ki. Mit, hogy nekem jöjjenek a kiadók… meg aztán mindjárt görcs áll a kezembe. Nem kell nekem, hagyom őket. Hanem adok én magának olyan témát egyszer, hogy ha azt megírja, aztat szétkapkodják, hogy házat épít belőle… mert olyat még nem írtak…

– Ó! Nagyon lekötelez… de igazán nem merném megfosztani…

– Mit! Nekem nem kell! Mit csinálok én vele? Na, majd egyszer elmondom magának; aztán azt írja meg, író úr, hogy én hogy kerültem Amerikába! He?

– Roppant érdekes lehetett.

Ököllel mellbe vág.

– Érdekes! Mondja, hogy: csuda. Azt mondja.

– Hát…

– Vagy azt írja meg, hogy mihez fogtam én Amerikában, amikor kikerültem. Hogy havat lapátoltam… ezzel a tulajdon két kezemmel itt ni… elhiszi? Ezzel a két kezemmel… havat lapátoltam… ezt írja meg…

Az orrom alatt hadonászik. Furcsa, már láttam szebb kezeket havat lapátolni. Nem megy a fejembe, miért ne lehetne ezekkel havat lapátolni.

– Nagyszerű! -– mondom.

– Nagyszerű! Azt elhiszem. Ha én egyszer azt magának elmondom, hogy én hogy lapátoltam havat New Yorkban… hát nem lesz szüksége többé témára.

Látom magam, hogy írom a hatkötetes regényt a hólapátolásról.

– Hihetetlen! – mondom. – Mik történnek az emberrel! -– mondom. – Nnna! – mondom.

Diadalmasan néz rám.

– Azt elhiszem! – mondja. – Mi? Író úr! He?… Író úr!… Tudok témát adni, mi?! Nem volt kár, hogy ideültem, mi? Tudok, mi?

– Tud! – mondom meggyőződéssel, és csodálkozással veszem észre, hogy igazán adott.