Aztán jött Tóta W. Árpád, és lecsapott minderre. Úgy, ahogy erre csak egy tótawéárpád képes. Őnála ugyanis az a lényeg, hogy mindenáron bántson, és ha bánt, az nagyon fájjon. Ennek rendel alá mindent, ennek rendelte alá az egész életét. Így vált tótawéárpád élete haszontalanná, feleslegessé, undorítóWÁ, boldogtalanná és elviselhetetlenné. Önmaga, de leginkább a külvilág számára.

Kövér László azt mondja, nem érdekli már a Fidesz. Persze, hogy nem érdekli. Engem sem érdekel, a többi alapítót sem érdekli – illetve nem úgy érdekli, mint valamikor. Sokkal nagyobb a fertelem a világban, mintsem hogy a Fidesz érdekeljen bárkit is. A Fidesz egy meglévő, létező keret.

„Be van fejezve a nagy mű, igen. // A gép forog, az alkotó pihen. // Évmilliókig eljár tengelyén, // Mig egy kerékfogát ujítni kell.”

Így. S ha nem is évmilliókig, de még sokáig. Ezért nincs benne már meg az, ami miatt húsz éve, tíz éve még érdekelt bennünket. Hiszen a levegő sem érdekel, ameddig van, ugye. Érdekel viszont mindaz, amitől élhetetlenné vált az élet, s ami miatt Európa eltűnt a szemünk előtt és az ujjaink közül. Ez a fontos most, és igen, a gyerekeink jövője. Amit egyre több és több dolog fenyeget, s amiről ez az elhülyült világ még csak tudomást venni sem hajlandó. Erről beszélt Kövér. Kövér, aki nem lop. Nem lopott soha, és nem fog lopni soha. Mert ő ilyen. Megvesztegethetetlen. Ismerem, barátom, kijelenthetem. Tótawé számára mindez másképpen képeződik le. Tótawé a „nem lopást” is képtelen elfogadni, erénynek látni, ezért mást farag belőle:

„Én nem lettem milliárdos, nincsenek vállalkozásaim – mondja Kövér László, és ettől minden jóérzésű emberben feltámad az együttérzés. Egy megtört ember vall itt töredelmesen, arról, hogy szeretné, ha a gyerekei és az unokái boldogok lennének. Nekik szabadkozik előre, hogy nem volt érkezése lopni, kiterjedt birtokai nincsenek, szóval őt már a Fidesz nem is érdekli. Érzi, tudja, hogy a család egyszer majd szemrehány. Mekkora balfasz vagy, te, papa! – gondolják, vagy talán mondják is majd.”

Tótawé számára ezt jelenti a „nem lopás”. Hiszen most egy számára nem szimpatikus világnézet képviselőjéről van szó. Így Tótawé mindjárt azt gondolja, belekeverheti az illető családját, méghozzá a legaljasabb, legalpáribb módon. Mindegy: csak fájjon.

Nem lesz így, Tótawé. Kövér gyerekei és unokái nem fogják így és ebben az összefüggésben emlegetni az apjukat, nagyapjukat. Azért nem, mert létezik egy másik világ a tiéden kívül, és abban a másik világban másmilyenek az emberi viszonyok. Olyasfélék, amilyeneket te és a fajtád el sem tud képzelni. Amikor ezeket a képzeletbeli párbeszédeket leírod, a saját világodból indulsz ki. A te gyerekeid és unokáid számára ez a fajta megnyilvánulás nyilván természetes, de ne gondold, hogy mindenkinek az. Könnyen lehet, hogy téged majd így fognak emlegetni a leszármazottaid. Pedig te – Kövérrel ellentétben – loptál, abban a pillanatban, amikor módod nyílt rá. A te lopásod neve ez volt: „Modern képmesék”. Kétszázmillió forint volt a lopás tárgya. Kétszázmillió közpénz. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség meg a Miniszterelnöki Hivatal dobta össze nektek a lét arra, hogy idegesítő, hozzád megszólalásig hasonló pálcikaemberkék elmagyarázzák, miért klassz az, ha az állam lószart se csinál, ha mindent privatizálnak, eladnak, kisajátítanak, és a piacon, a pénzen, a tőkén kívül az égvilágon semmi sem számít.

A te sorozatodban megjelenő világkép a társadalom nagyjából öt százalékának értékrendjét jelenítette meg. Minden forint, amit erre kaptál, lopott pénz volt. Nem tudom, mennyi jutott rád, de a gyerekeid – akiket nyilván ebben a szellemben neveltél, amennyiben ezt egyáltalán nevelésnek lehet nevezni – majd joggal fogják mondani: mekkora balfasz volt az apu, csak tíz- (húsz-, harminc-) millát tudott elbugázni, pedig nyolc évig bármit megtehetett volna. Ez a te közeged, Tótawé. Ez a közeg rá van írva a pofádra. Ráíródott, ráégett, letörölhetetlenül. És mert gyűlölöd önmagad, hát gyűlölöd a világot is. És megpróbálod hasonlatossá tenni önmagadhoz.

„Valószerűtlen púpot a háton // Valószerűvé tenni kell. // Méghozzá úgy, hogy világnak hátát // Hajlítni kell egy púpig el. // És ha egy gigászi gerinc is hajlik, // Richard-nak púpja nagy mintát követ. // Meggörbedt időben meggörbedt férfi // Legelső divatfi még lehet.”

Ez vagy te, tótawéárpád.

És a förtelmes lelked púpja mögül előszeretettel szoktál fenyegetőzni. Hogy majd mi lesz velünk a „bukás után”, hogy „verik le rajtunk” a dolgot, és most még „vezekelhetünk, ameddig lehet”. Önmagában is szánalmas, amikor egy hozzád hasonló pónem fenyegetőzik, van benne valami perverzül nevetséges és durva. De elárulok egy titkot: a te létezésed minden pillanata azoknak az erőknek az útját egyengeti, akik amúgy az első adandó alkalommal kiirtanának titeket is és bennünket is. De titeket egy kicsivel hamarabb. S ha lehetőségem lenne rá, mindenkit megvédenék tőlük. De nagy kérdés, hogy téged megvédenélek-e. Megnehezíted a választ erre a kérdésre. A létezéseddel nehezíted meg. S ha felmerül ez a probléma, és győzni látszik bennem a „nem, ezt egyedül nem védeném meg”, akkor tudod mi a legrémesebb? Hogy nincs benne semmi indulat. Csak kilencvenkilenc százalék racionalitás és egy százalék élvezet.

Ez az egy százalék az én gyónni és vezekelni valóm.

Aztán persze megvédenélek. Még téged is. Ezt hívják önsorsrontásnak.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>