Örök barátunk, Aczél Endre így írt arról a bizonyos korrupcióról a Galamus portálon a minap: „Nem azért, mintha az amerikaiak soha nem hallottak volna brutális korrupcióról – éppenséggel egy amerikai repülőgépgyártó cég volt az, amelyik Tanaka japán miniszterelnök zsebébe dugott vagy hárommillió dollárt, de megvesztegetett német, holland és szaúdi politikusokat, sőt királyi fenségeket is. A Lockheed – mert róla van szó – a legfőbb konkurensét, a McDonnell-Douglast próbálta kiiktatni, de előbb-utóbb valamennyi ügyfele lebukott…

A kérdéses esetben amerikaiak korrumpáltak más nemzetiségűeket, nem pedig fordítva. Úgy fest, a fordított esetek – amikor is belőlük akarnak »kinyomni« pénzt, anélkül, hogy ők erre hajlandóságot mutatnának – izgalomba hozzák őket, pláne, hogy olyan »senkik« buzgólkodnak, mint a magyarok.”

Hát persze. Értjük ezt is. Ráadásul semmit nem tudunk arról, történt-e egyáltalán valamilyen korrupciós cselekmény. Erre vonatkozóan egy amerikai ügyvivő szava áll rendelkezésünkre, az pedig pont semmit nem ér. Ettől teljesen függetlenül muszáj megismételnünk a lényeget, ami erről elmondható: ha történt korrupció, ha valóban megkörnyékezett egy vagy több amerikai céget egy vagy több magyar döntési pozícióban lévő személy, azoknak nincs kegyelem. Azok a legsúlyosabb büntetést kell kapják. Ameddig azonban nem tudunk semmi bizonyosat, mert az állítólag megzsarolt fél nem hajlandó sem bizonyítékokkal előállni, sem pedig megnevezni a „bűnösöket”, addig nem nagyon van miről beszélni.

Addig marad az a bizonyosság, hogy a több lapban és internetes portálon az egészen bizonyosan a kitiltottak listáján lévőként megnevezett Habony Árpád a minap Washington DC-ből küldött fényképet magáról – egy valóban rettenetes lila trikóban. Vagyis jelen pillanatban számos lap és hírportál bocsánatkéréssel tartozik Habony Árpádnak és/vagy elmehet az anyjába. (Mondom ezt úgy, hogyha egy lakatlan szigetre kellene mennem, és egy embert vihetnék magammal, hát nem Habony Árpádot választanám… És most legyen ennyi elég…)

Még néhány apró megjegyzés: 1995-ben a Lockheed-Martin húszezer dollárt adott nekem az Amerika-sorozatom elkészítésére, ezért az F16-os repülőgépeket gyártó bázison kellett forgatnom és dicsérnem a terméket. Csak azért mondom, mert ha én 1995-ben megértem nekik ennyi pénzt, akkor vajon mennyit érnek nekik a döntéshozók? Mennyit értek a magyar döntéshozók 1995-ben? És soha ne feledjük, éppen ez volt az Orbán-kormány eredendő bűne. Hogy végül nem az F16-sok mellett döntött 2000 környékén. Ha azok mellett döntött volna, ma akár nyilvános autodafékat is rendezhetne, semmi gondot nem okozna. A legvadabb, legocsmányabb diktátorok is kedves, megbecsült emberei voltak az amerikaiaknak, ameddig az ő érdekeik szerint voltak diktátorok. Orbán viszont egyszeriben elfogadhatatlan lett, mert nem vette meg a cuccot. És mivel azóta sem üvölti, hogy „leszarom Mozartot”, hát úgy döntöttek, leveszik a pályáról.

És akkor meg is érkeztünk a lényeghez. Újra mondom, nyomatékosan: lesz Békemenet. Mert ami ma hazánkban folyik, az vérlázító és elviselhetetlen. A Fidesz vezetői az elsőt is ellenezték. Akkor is le akartak róla beszélni. Aztán lett, ami lett. És az én kedves barátaimról két dolog tudható teljes bizonyossággal. Az egyik, hogy előszeretettel veszik körül magukat komplett idiótákkal. A másik, hogy még életükben nem mérték fel jól és pontosan, hogy mikor van igazi veszély. Úgyhogy nyugodjon meg mindenki. Nemsokára hazaérek, és utána megszervezzük a dolgokat. Mert most otthon húsz-harmincezer ember éppen kinevezi magát népnek, és a CIA segít nekik. És, mint olvasom, Brüsszel is úgy döntött, beszáll a magyar belpolitikába. Hát ezért.

És jó, ha tudja mindenki: ők nem a nép. Hanem a nép egy része. Az a része, amelyik kizárólag a saját telefonjával azonos. Ezért mutatják a telefont az esti sötétben. Hogy lássa mindenki, ők azok, akik bármikor kicserélhetők egy telefonra. Ők azok, akik ülnek egymás mellett a kocsmák teraszain, de nem beszélgetnek, hanem a telefonjaik billentyűit nyomkodják. Fontos része ez a népnek, de nem azonos vele, hál’ istennek.

Ahogy a Békemenet sem a nép. Hanem egy része. Jelentősebb része. És nem a telefonjával azonos. És ez lényeges különbség.

Amúgy valóban fontos az advent és az elcsendesedés, de nem akkor, amikor amerikai kiképző őrmesterek és otthoni seggnyalóik egyszerre üvöltik a pofánkba, hogy „leszarják Mozartot”. Akkor vissza kell üvölteni. Vissza kell ütni. És nagyon nagyot. Hogy a helyükre takarodjanak. Aztán majd el lehet csendesedni.

Bayer Zsolt – magyarhirlap.hu