Amikor ezt kitalálták, ők, a jakobinusok, még nem is sejtették, mennyire fején találják a szöget.
Mert fején találták!

Csak ők egy másik igazságra gondoltak. Arra az igazságra, amelyik valójában hazugság, csak álruhában jár. Ők ugyanazt az álruhás hazugságot idézték meg, amellyel oly' bensőséges viszonyt ápolnak a szocialisták. Arra az álruhás hazugságra gondoltak, amelyik nyolc éve jár-kel itt közöttünk, és már mindent tönkretett. Amelyik olyan nagyon elviselhetetlen – és amelyik sokáig elpusztíthatatlannak tűnt minekünk.
Ők is az álruhás hazugsággal jegyezték el magukat. És felírták a plakátjukra, és áldoztak előtte, áldoztak őneki, és azt mondták híveiknek, hogy ez az álruhás hazugság most majd megint győzni fog, csak az álruhája lesz más. Most majd olyan piros-fehér-zöld lesz az álruhája. Olyan nagyon és kérlelhetetlenül és hangosan és könyörtelenül nemzeti lesz az az álruha.

De nem így lett.
Úgy lett, hogy nyolcévnyi bujkálás után eljött az igazság. Az igazi, álarctalan, álruha nélküli, gyönyörű szép és igazi igazság. Eljött, és körülnézett. Kíváncsi volt, van-e még nemzet ebben a hazában. S hogy van-e még lélek, gyönyörű szép szabadság utáni vágy, no és józan ész. És felelősségtudat és képesség és bátorság, hogy ne szédüljünk meg az álruhás hazugságtól, bármennyire is bizonygatja, ő már nem ugyanaz.

Kíváncsi volt a szép igazság, vajon még mindig buták, ostobák, hitetlenek, pogányok, gyaurok, felelőtlenek vagyunk-e. Mert ha igen, akkor őneki nincsen dolga mivelünk, nincsen dolga errefelé. Ha igen, akkor ő továbbáll, keserűen és szégyenkezve, és most már valószínűleg örökre.

Így jött, ezért jött az igazság. Az igazi igazság.
És azt látta, azt tapasztalta, hogy nem vagyunk már ostobák, hiszékenyek és hitetlenek, pogányok és gyaurok – azt látta az igazság, hogy felnőttünk őhozzá. Méltók lettünk rá.

Azt látta, megszenvedtük az ő eljövetelét. És hosszú-hosszú idő után boldogan, mosolyogva sétált egyet miközöttünk az igazi igazság. Sétált, járt-kelt, belenézett az arcunkba, és mi visszamosolyogtunk őrá. Így, séta közben ért el az igazság, a mi igazi igazságunk a Jobbikhoz. És megállt egy pillanatra, és szánakozva rájuk nézett. A szeme is elkomorult, mert látta, hogy sok derék fiú és lány hitte el a hazugságot. És megvetően tovább ment az igazság. El, csak el, messzire tőlük…

Aztán odaért a szocialistákhoz.
Ott is megállt, s harag öntötte el jóságos arcát. A harag – mindenért. Az elmúlt, hiábavaló, gyalázatos esztendőkért, az elvesztegetett időért, a tengernyi fertelmes mocsokért és bűnért. Állt egy kicsit ott az igazság, a szocialisták háza táján, és ha nem lenne olyan nagyon polgári, jó modorú, jólnevelt és finom, hát ki is köpött volna.
De nem tette. Mert nem tehette.

Csak elindult, tovább. Elindult, és megnyugodott, és jólesően nyugtázta, hogy minden és mindenki a helyére került végre. Nagy dolog ám, amikor az álruhás hazugság országlása után egyszer csak eljön az igazság, és a helyükre kerülnek a dolgok. Nagy és főleg ritka az ilyen pillanat. Az igazság pillanata.

És most eljött. Megérkezett.
Itt áll mellettünk az igazság, és bízik bennünk. Mi pedig bízunk őbenne. Ebből a kölcsönös bizalomból minden lehet. Sőt: ebből lehet a minden. S most már csak mirajtunk múlik. És már nem ronthatjuk el. Végtelen alázat, tengernyi munka, el nem fogyó hit és becsület. Ez az osztályrészünk. S hogy szeressük jobbá Magyarországot. Mert ha nem így teszünk, a gyönyörű szép igazságunk el fogja engedni a mi kezünket is.

Hát legyünk méltók hozzá, eztán ezerszeresen is!