És igen, Nyugat-Magyarországon, a tapolcai medencében vesztettük el. Kétszázhatvan szavazattal – de elvesztettük. Pedig –, hogy maradjunk a dolgok felszínén egy darabig – majdnem minden úgy történt, ahogy előzetesen kalkuláltuk. Pontosan annyi szavazatot szereztünk Sümegen, Ajkán és Tapolcán, amennyire számítottunk. És a majdnem hatvan faluban is majdnem annyit. De éppen itt szenvedtünk vereséget. Ugyanis a majdnem hatvan faluból mindössze negyven valahányban győztünk, vagyis hoztuk a papírformát. De kikaptunk Szigligeten, Csabrendeken, számos badacsonyi településen. Olyan helyeken vertek meg bennünket, ahol ez elképzelhetetlen volt eddig. Az a kétszázhatvan szavazat ott veszett el.

Nem tehetünk úgy, mintha ez semmit sem jelentene.

És persze most belemenekülhetünk abba az olvasatba is, hogy az elmúlt hónapok történései után tényleg csak egy paraszthajszállal szorultunk a második helyre, ráadásul az MSZP-DK jelölt a fasorban sem volt hozzánk képest.

Persze-persze… De óva intenék mindenkit, hogy ebbe az öncsalásba feledkezve gyógyítgassa magát.

Mert hát nem ez a lényeg. Miképpen az sem lényeges, hogy most megint egy képviselővel kevesebb ül Fidesz-KDNP-színekben a parlamentben. A lényeg ugyanis az, vajon meg tudjuk-e állítani önmagunkat ebben a lefelé tartó spirálban. A lényeg az, hogy most van itt a pillanat – az utolsó pillanat! - ezt megcselekednünk. Ugyanis ez lélektani ügy. S ha nem állítjuk meg sürgősen a zuhanórepülést, ha nem emeljük ki repülőnket a dugóhúzóból, akkor vége. Akkor már csak a lezuhanás, vagy jobb esetben a sikeres kényszerleszállás marad.

Egyiket sem szeretném, egyiket sem szeretnénk.

És nem számít, hogy mi mit szeretnénk. A lényeg megint csak máshol van. Mégpedig ott, hogy vágyinknál sokkal nagyobb a felelősségünk. Ha csak egy pillanatra végiggondoljuk a 2010 óta eltelt időt, kijelenthetjük: óriási munka van a kormány mögött. Az ország visszarántva a szakadék széléről, a makrogazdasági mutatók - immáron a baloldal által is kényszeredetten elismerve - rendben, nő a foglalkoztatottság (Igen! A közmunkának is köszönhetően!), nulla infláció, s bár öt éve ugatják, hogy nem fog sikerülni, azért éppen öt éve tartjuk a Brüsszel által előírt hiányt. Gazdasági növekedésünk dobogós az EU-n belül, miközben nem kellett ezért újra kontrollálhatatlanul eladósodnunk. És a liberális mantrára fittyet hányva az állam végre szerepet vállal a gazdaságban, és tesz arra az életveszélyes gazemberségre, miszerint a piac majd mindent elintéz. A közművek és közszolgáltatások olcsóbbak. És mindezt négy és fél éven át visszaigazolta a társadalom.

De tavaly októberben történt valami, és azóta nem találjuk magunkat. Ráadásul sikerült ránk ragasztani a korrupt bélyeget, ami a legnagyobb veszély. És teljesen mindegy, hogy bélyegragasztásban Goodfriend úr és megbízói jártak élen, és hogy a vádak nagyjából kilencven százaléka szemenszedett hazugság. Ugyanis – talán már említettem - ez tömeglélektan. Ahogy a régi viccből tudjuk: elterjed a hír, hogy Heraklész homokos. Kétségbeesetten járkál a hős palotájában, hogy most mit tegyen, amikor eszébe ötlik a megoldás. Hatalmas reklámkampányt indít, hogy következő vasárnap a Nagy Arénában száz szüzet tesz magáévá. A tömeg özönlik is a megadott időpontban, a porond közepén hatalmas baldachinos ágy, száz hófehér ruhás szűzlány, és Heraklész nekiáll. Fél óra alatt magáévá tesz húsz szüzet. A tömeg ollézik. Újabb fél óra, a hős túl van negyven szűzön, és még két óra múltán kilencvenkilencen. A tömeg önkívületben őrjöng, hullámzik és torkaszakadtából üvölti, hogy Heraklész!, Heraklész! S amikor a századik szűz kerül sorra, a hős hirtelen elájul és összeesik. Mire a tömeg: Buzi! Buzi!

Ennyire egyszerű ez. És ezért kell most megállnunk, levegőt vennünk, megnyugodnunk, és kitalálnunk a stratégiát.

Aminek legelső és legfontosabb eleme, hogy nem engedjük elvenni a lelkünket. Mert annál nincsen fontosabb. És a baloldalnak nincsen lelke. Ezért van ott, ahol. A Jobbiknak viszont most a legnagyobb a lelke. – Bármi is legyen abban a lélekben! - Olyan nagy éppen, mint a miénk volt huszonöt éve, de nem biztos, hogy olyan tiszta is. Ők pedig azért tartanak ott, ahol tartanak.

De ne feledjük: a mi lelkünk is megvan még. Sőt! A huszonöt évvel ezelőtti lelkünk is megvan. Arra kell támaszkodnunk, és a megérzéseinkre. Most éppen az a pillanat van megint, hogy semmi szükség hátsó szobákban összebuherált kampányfogásokra meg hülye szlogenekre. Csak őszinteségre és lélekre. És munkára. Másképpen megnézhetjük magunkat. Ami teljesen lényegtelen. De az ország is megnézheti magát. Az viszont nem játék. Hát akkor? Mire várunk?

Bayer Zsolt – magyarhirlap.hu